Exkluzív – Kapcsolat a "túlvilággal"
Ahhoz, hogy ezt a különös, zavaros, csodálatos, misztikus és sorolhatnám még a jelzőit … szóval, hogy ezt a manapság rendkívüli dolgot megértsd, Hamvas Bélához kell fordulni, aki azt mondja, hogy az emberiség életében valaha tragikus fordulat történt. Egyre jobban felpuffadt bennünk az ego, ami azzal járt, hogy a Teljességgel való kapcsolatot elvesztettük.
Az ember a közösségből kiszakadt, „maszek” lett, s ez háromféle kontaktust szüntetett meg egyszerre. Ahogy egy rövidzárlatnál hirtelen sötét lesz, néma lesz a televízió és kiolvad a hűtő, úgy történt itt az az „üzemi baleset”, hogy egyszerre három irányba szűntek meg a kapcsolataink:
Az első az önmagunkkal való kapcsolat.
Lelkünk mélyvilága ekkor került „tudat alá”, ami azt jelentette, hogy saját, valóságos szellemi énünkkel a kontaktust elveszítettük.
(Ezt próbáljuk manapság meditációval s imával visszaszerezni.)
Az első tehát, amit innen kezdve „másvilágnak” élünk meg, amiről azt hisszük, hogy nem a mi „valóságos” világunk, az nem más, mint a bennünk lévő lélek országa, lényünk szellemi és isteni valója.
A második, amit szintén „másvilágnak” élünk meg, az a másik ember. A másik ember lénye, lelke, szellemi valója. Ahogy magunkban, úgy másokban sem látunk befelé, nem vesszük észre a lelki rokonunkat, sőt szellemi testvérünket, más szóval megszűnt a másokkal való egység élménye, amit egyszerűen úgy lehetne mondani, hogy nem tudunk szeretni.
A rövidzárlat harmadik eredménye pedig a szellemvilággal való kapcsolat elvesztése. Ezzel a „holtak világával” a mai ember csak halála után találkozik. Amíg él, nemcsak hogy nincs kapcsolatban vele, nem is hiszi, hogy ilyesmi van. Az a meggyőződése – s ez éppen egoizmusának eredménye -, hogy ilyen világ nem is létezik.
Mi csak nagyon elkésve, a halálunk után (vagyis az ego kialvása után) fedezzük fel, hogy túlvilág van, sőt, sokkal inkább Van, mint az az önös káprázatvilág, melyet halálunkkal elhagyunk.
A meglepetés, a „jé, hát mégis élek!”, a mai ember első létélménye a más világon: nem hitte volna. Sokan nem is veszik észre, hogy „meghaltak”, mert azt képzelték, hogy ilyenkor minden megszűnik, ezzel szemben tapasztalják, hogy mégis élnek, és vannak,minden éppolyan valóságos, mint eddig volt, s ebből arra a téves következtetésre jutnak, hogy nyilván nem haltak meg.
A valódi spirituális élmények csak ezután következnek „odaát” – s ezek nem mások, mint azok a számunkra csak könyvekből olvasható élmények, amelyeket az ember valaha, egy valóban vallásos és lelkileg éber korban már a földi élete során is gyakran átélt.
A lelkileg éber ember a halálával hazamegy.
A lelkileg megvakult ember azonban egy szokatlan, idegen világba zuhan, tájékozatlanul, zavartan, és sokáig nem tudja, hol van.
A mai embernek fogalma sincs arról, hogy a halhatatlanság tudatának elvesztésével nem csupán a földi életét, hanem elsősorban a halálát nehezítette meg. Nem tudja, hogy a halála után nem megszűnik, hanem ezután kezdődik csak igazán az élete – magyarán szólva nem „megsemmisül”, hanem „felébred”.
A földi élet álmából felébred.
De a lényeg nem is ez. A lényeg, hogy ez a három: egy.
Vagyis a Szeretet, az Önismeret és a Szellemvilággal való kapcsolat: egy.
Nincs külön.
Szeretni: spirituális élmény.
A másik ember „másvilágában” való otthonosság.
Azért szeretem, mert otthon vagyok benne.
S ő otthon van bennem.
Egymásban otthon vagyunk.
A másik ember innen kezdve nem egy tőlem teljesen idegen,”másvilág”, hanem az én világom is, s ahol igazán együtt vagyunk, az éppen a szellemi valóságunk.
És éppígy van az Önismerettel is.
Igazi valónk, innen nézve, ahol jelenleg élünk, vagyis az egónk oldaláról szemlélve: a „másvilágon” van. Igazi, benső, szellemi világunkat, vagyis a szellemi hazánkat sohasem hagyjuk el, akkor sem, ha egy-egy inkarnációval földi sorsot vállalunk.
Aki mélyen néz önmagába, a hétköznapi valóságból átlép a szellemi valóságba.
Egy másik síkra, egy másik valóságba, egy másik országba jut kivétel nélkül minden ember, aki mélyen magába néz. Mondjuk például: meditál.
A titok pedig éppen ott van, hogy ez a három: egy!
Vagyis, aki csak médium – de nem tud szeretni, és nem ismeri önmagát, nem is igazi médium.
És fordítva: aki igazán ismeri önmagát, és igazán szeret, az akkor is médium, ha ezt a képességét nem használja.
Ezért van az, hogy amikor az ember, ha csak egy pillanatra is valóban szeret: egyszerre mediális képességei is lesznek; álmai, megérzései, látomásai lesznek. Maga a szeretet intenzív ereje megnyitja a lélek szemeit s azokat a lezárt utakat, melyek éppúgy vezetnek a másik ember lelkébe, mint a lélek országába, általában.
Minden szerelmes egy kicsit médium is.
Mert érzékennyé, éberebbé válik a lelke. Hangolttá.
De ha tovább játszunk a gondolattal, éppúgy igaz az is, hogy a valódi önismeret nem azt jelenti, hogy valaki megismeri lelkének jó és rossz tulajdonságait, hanem elsősorban az a felismerés, hogy ő maga szellemi lény – és amikor mélyen néz magába, azt a bizonyos „szellemvilágot”, amit Jézus „Isten országának” nevez, megtalálja önmagában.
És aki mélyen megismeri önmagát, szeretni kezd.
Először önmagát – és aztán mindent és mindenkit.
És aki így megismerte önmagát és szeret, médium is lesz – vagyis elkezd a szellemi világban ismerősként tájékozódni.
Az „e világ” és „túlvilág” határai már akkor megszűnnek, amikor valakit nagyon szeretünk. Az „átlépés” művészete a mély szeretet világában azonnal megtörténik, függetlenül attól, hogy társunk még testben, vagy már a lélek világában él.
Nagy misztérium ez.
Ezt először akkor tapasztaljuk, amikor valakit nagyon szeretünk és távol van tőlünk. Nem látjuk, nem halljuk, nem érintjük – mégis érezzük, sőt, tudjuk, mi történik vele!
Ugye, volt már ilyen élményed?
