Exkluzív – E világ-túlvilág

Sokat írtam már arról, hogy a színház a Teremtés szimbóluma.

Nem az a színház, amit a néző kívülről lát – hanem az egész, amelyben én élek, több mint ötven esztendeje már. Most elmondom egy mindennapi tapasztalatomat.

A színpadon folyik az előadás. A hős szenved, gyűlöl, fél, retteg, vagy halálos bosszúra készül.

De jelenetének vége van.

A színész kilép a festett kulisszaajtón, s odakint, a színpad félhomályában már nem gyűlöl, nem fél, nem retteg, s nem készül halálos bosszúra.

Fölmegy a büfébe, és megiszik egy kávét.

Esetleg éppen azzal a királlyal, akit a színjátékban megölni készült.

Láttam már olyat, hogy a fizetett bérgyilkos kártyacsatát vívott az áldozatával – miközben mindketten a jelenetükre várakoztak.

És Rómeó a szünetben egyáltalán nem szerette Júliát.

Sőt, a folyosón csúnyán veszekedett vele, amiért nem adott pontos végszót, Júlia pedig megkérte, hogy a táncjelenet előtt ne igyon feketekávét, mert rossz szagú a lehelete.

Aztán folytatódik a játék. A hős újra gyűlöl. Újra bosszút forral.

A király – akivel az imént még kávézott – gonosz ármányt sző ellene, mert fél tőle, s nem alaptalanul.

A bérgyilkos kíméletlenül leszámol az imént még vidám kártyapartnerével. Kést ránt, többször is mellbe szúrja, s amikor haldoklik a szerencsétlen – modern előadás -, még bele is rúg.

Rómeó pedig olyan szerelmes, és Júlia olyan odaadó, hogy kigyullad tőlük a színpad.

A festett kulisszák határt jelentenek.

Az e világ és a túlvilág határát.

Az egyiken folyik a szenvedélyes világdráma – a másikban pedig a játszók egy egészen más dimenzióban történő élete.

Az egyikre azt mondjuk: játék. A másikra: valóság.

De egy jó színész olyan átéléssel játszik, hogy az számára (és a közönség számára is) valóság.

Egy igazán nagy művésznek valójában két valósága van.

Sőt, bizonyos értelemben a színpadi életét még „valóságosabbnak” tartja, mint az ún. magánéletét, mert ott boldog, ott él igazán – ha nem játszhat, üres és sivár az élete.

De lépjünk túl a színházi példán.

A Mahábháratában, a történelem legiszonyúbb testvérháborújában a harcoló felek nappal ölik, vágják s pusztítják egymást, könyörtelenül.

De éjszaka összejönnek, s vidáman boroznak, hiszen családtagok ők. Aztán nappal újra gyilkolják egymást.

Én magam láttam gyerekként Zuglóban: házunkat megszállták az oroszok. A szomszédban még németek voltak. Napokig tartották az épületet: minden ablakba, még a kémény mögé is besáncolták magukat. És veszettül lőtték egymást. Este hatig.

Utána az orosz kiment az udvarra, vizet húzott a kútból, senki nem lőtt rá. Ő se a németekre.

Íratlan szabály volt – ma sem értem, hogyan -, hogy este s éjszaka nem háborúznak. Ez persze ritkaság már: a mai háborúkban már nincsenek szabályok, bár formálisan létezik valami nemzetközi egyezmény, de ezt már senki sem tartja be.

Azonkívül ott az alvás. Hitler álmában nem volt fasiszta, s föltehetően nem gyűlölte a zsidókat. Napóleon császár pedig kifejezetten jó alvó volt.

A legvéresebb csaták közepette is képes volt békésen elaludni. Álmában mosolygott, mint egy szelíd és jóságos csecsemő. És nem akarta a világot meghódítani, nem is valószínű, hogy császár volt vagy hadvezér. Lelkének ebben a „túlvilági” dimenziójában lehet, hogy visszatért ártatlan gyerekkorába, ujját szopta, vagy esetleg már a jövőjében járt, Szent Ilona szigetén, ahol számkivetésben, nyomorult koldusként pusztul majd el.

Mindannyiunk életében vannak kulisszák. Én úgy hívom: halálvonal. Ami előtte történik, az az egyik valóságunk. Ami mögötte, az a másik.

Az ember többféle valóságban képes élni.

Ilyen a lelki szerkezete. Ez az imádság, a meditáció, de még a művészet titka is: hogy képesek vagyunk átlépni egy másik valóságba.

De ha ez már nem működik, még mindig ott az álom.

Miért alszik, s miért álmodik minden fejlettebb lény?

A felszínes válasz, hogy pihennie kell. De mit? Egész nap ágyban heverészik, mondjuk egy kórházban, mégis sóvárog az alvásra. Miért?

Mit kell kipihennie?

A valóságot. Napi huszonnégy órán keresztül nem lehet egyetlen valóságban élni. Mert az kibírhatatlan. Abba belerokkan az ember. Naponta át kell lépni a kulisszákon – az e világ és túlvilág határán.