Exkluzív – Kultúra?

Manapság már ritkán látunk a színpadokon Shakespeare-darabokat. Fogy a levegő az emberiség kultúrája körül. Nem csoda – a természetet is elpusztítjuk. Így vagyunk a nagy hagyományainkkal is.

Tolsztojból képregény lesz, jó esetben egy vacak film, de az is lehet, hogy valami dilettáns zsebkönyvet készít a remekműből: kivonat lesz belőle, csupasz, csontra fosztott sztori.

A nagy zeneműveknek is fogy a közönsége – diszkózenét csinálnak belőle, s eladják, mint modernizált giccset, vacakot.

Nincs messze az idő, amikor a képeket is átfestik majd; bárki belemázolhat Rembrandtba, Raffaellóba, Leonardóba.

Shakespeare-t sokáig a színház nagy művészei tartották még életben – mióta pénzuralom van, ez is jóformán megszűnt.

Karinthy Frigyes egyik tárcájában a gazdag „szponzor” betéved egy Hamlet-próbára, sokáig nem érti, mi a fene ez a jelmezes vacak, s amikor a főhős a híres nagymonológhoz ér: „Lenni, vagy nem lenni, ez itt a kérdés…”, a gazdag pasi a fejéhez kap. – Most jönnek ezzel? – kiáltja, s elrohan.

A kultúránk romlását az elmúlt húsz évben szemmel láthatóan tudtuk követni.

Kifejezett „értéket” a televíziók szinte alig közvetítenek.

Jelentékeny színész, nagy művész, mély gondolat, de egyáltalán bölcsesség, kultúra, értelem, szépség nemigen jelenik meg a képernyőkön.

A pénzuralom nemhogy képtelen értéket teremteni – megőrizni is képtelen azt.

A szellem kivonult a világból.

Pontosabban szólva: kiszorult.

Nem tud részt venni a dolgok irányításában.

Hosszú folyamat ez, és a magyar írók már régóta panaszkodnak.

Mára azonban a lélektelenség látványossá vált.

Jellemző világunk elhülyülésére, hogy ha ez a jelenség szóba kerül, azonnal számokat mondanak.

Hogy mennyi könyv jelenik meg. Hány darab.

Mennyien olvasnak. Hány darab ember.

Mennyi a színházba járó. Hány darab néző.

De hogy milyenek azok a könyvek, és milyenek azok az előadások, milyen minőséget, szellemi, lelki értéket, szépséget, emberséget, értelmet, bölcsességet s urambocsá!, hitet, szeretetet, jóságot, morált és igazságot sugároznak, arról már nincsen szó, mert a mi „demokratikus” szemléletünkben a minőséget és az uralmat az dönti el, hogy mennyien szavaznak rá.

Minél többen, annál jobb.

De ez nincs így.

Jézus Krisztust leszavazták.

Pilátus – hogy megmeneküljön a felelősségtől – egy népszavazásra bízta az ítéletet.

Biztosra ment.

Barabásra szavaztak.

Ez törvény egyébként, s ezen alapszik a piramis szimbolikája. Lent van a sok, és fönt van az egyetlen csúcs – de ez van legközelebb az éghez, és ebben az egyetlen pontban van az egész értelme és végső titka is.

Ettől piramis a piramis – és nem egy tégladarab, mondjuk.

A minőség mindig kevés.

De ez a kevés, ha van, rendkívül erős.

„Ti vagytok a világ sója” – mondja Jézus a tanítványainak.

A sóból egyetlen csipet is ízt ad.

Nélküle ízetlen az étel.

Moslék.

Az a baj, hogy egyre kevesebb a só is. És több a moslék.

Az iskolai oktatás – ahol kényszerűen az életre nevelnek, mégpedig erre a lélektelen és embertelen életre – nemigen ad már megvalósítandó eszményeket. Nem tanítanak már emberséget, becsületességet, őszinteséget, emberi tartást és kitartást, de szépséget és magasabb rendű értékeket is ritkán. Mennyiségi, adatszerű oktatás folyik még a humán tárgyakban is.

Az, hogy egy tolsztoji tájleírásban mennyi gyönyörűség van, mennyi csodálatos megfigyelés, életismeret és örök bölcsesség, arról már senki sem beszél.

Ezért lehet kihúzni.

És marad a sztori üres váza.

A zseniből kihúzzák a zsenit.

És a szentből a szentet.

És a versből magát a költészetet, a zenét – igyekeznek prózává fordítani a költeményeket.

A vers szeretetét bennem az iskolában ölték meg.

Nekiugrottak a szép élőnek, fölboncolták, megmutatták a véres szívét, mely még vert néhányat, s vége lett – soha többé nem tudták föltámasztani a költeményt.

Végül – mikor már látták, hogy minden gyerek viszolyog az irodalomtól – kötelezővé tették az olvasást.

Ott ültem az Anna Kareninával és a Különös házassággal, és összeszorított fogakkal olvastam, olvastam a nyavalyás betűket, és elátkoztam az írót, aki ilyen hosszút írt, s engem ilyen gyötrelemre ítélt.

Évek teltek el, míg rájöttem, milyen csodálatos ételt akartak „lenyomni a torkomon” – hogy milyen nagy élmény az olvasás, hogy ezek az írók nekem üzentek, a lelkemnek, s nélkülük az életem nem sokat ér.

Ma már úgy vagyok, hogy félig abból lettem, amit megéltem s tapasztaltam – és félig a könyvekből, amiket elolvastam.

Úgy, ahogy olvasni kell: gyönyörűségből.