Exkluzív – Mária
Egyedül nem tudunk élni. Keressük a társainkat. Ez nem nyájösztön, hanem annak az alapvető létélménynek a felismerése, hogy egyedül nincs az életünknek értelme. Nem tartozni senkihez és sehová, az maga a halál. Összetartozunk, akkor is, ha erről nem tudunk, vagy nem óhajtunk tudni, nem azért, mert az „ember közösségi lény”, hanem azért, mert „isteni lény”, és az isteniben minden és mindenki benne van, és együtt van és összetartozik.
Ezt az összetartozást úgy hívjuk, hogy barátság. Vagy ahogy Szepes Mária mondta: „megpillantottuk magunkat egymásban”. És velem is ez történt: megpillantottam magamat őbenne.
Igen, Szepes Máriáról van szó.
Ritkán látom őt, nem voltam nála soha, ő se nálam – csakis telefonon beszélgetünk. Mégis a barátom. A szó legmélyebb értelmében. Nem azért, mert hasonló, sőt, egyforma a „világnézetünk”, nem azért, mert ő is úgy gondolkodik, mint én, nem azért, mert tanulok tőle, s tudom, hogy olyasmit tud, amit nekem még meg kell tudnom.
Történt velem egyszer egy megmagyarázhatatlan dolog. Olyan élmény, melyet sokáig nem értettem. A Fészek klubban ünnepeltük Mária kilencvenedik születésnapját. Sokan voltunk, nagyon sokan, én valahol hátul ültem, s váratlanul elfogott egy olyan sírógörcs, egy olyan boldogító s minden gondomat feloldó zokogás, melyet csak akkor éreztem valaha, amikor a lányom született s amikor anyámat búcsúztattam.
Miért sírtam én? Mi volt ez a boldog, önfeledt és megállíthatatlan zokogás? Ma már tudom.
Néztem ott a fényben ezt az Örök Embert, s mégis csak Asszonyt, ezt az örökifjúés bölcs matrónát, és rádöbbentem arra, hogy szeretem. Ez egy olyan intenzív érzés, amit nem lehet sokáig kibírni.
Ha kimondjuk ezt a szót, rendszerint valami langyos dolgot értünk alatta. Azért tudjuk kimondani, azért tudunk fecsegni róla, hogy „szeretet így, szeretet úgy, szerelem, szeressétek egymást, Isten: szeretet”, mert fogalmunk sincs, mit mondunk ilyenkor.
Ebben a szóban, hogy „szeretlek”, benne van a csodálat, a rajongás, sőt, még az áhítat is, az az üvöltőés gyönyörűséges felismerés, hogy nem vagyok egyedül!
Mindig mindenki egyedül van. Bárki van mellette, férje, felesége, barátja, társa, gyermeke – egyedül van. Addig a pillanatig, míg át nem éli, hogy „szeretem”!
Ez az élmény aztán minden józanságot elsöpör. Például ilyenkor nem félünk a haláltól. Nem baj, ha jön a halál vagy bármiféle földi tragédia és nyomorúság, mert a szeretet olyan, mint a piros adu ász: mindent felülüt és mindent legyőz.
No, most ezt nemcsak én éreztem így.
Ott és akkor a Fészek nagytermében, ahol Vásáry Tamás idézte meg a zongorán ujjaival a zene szellemét, mindenki így érezte.
Sok nagyszerűírót, költőt ismertem személyesen. Illyést, Németh Lászlót, Füst Milánt, Örkényt, Szakonyit, Moldovát, Pilinszkyt, Weörest s a nagy Magyar Mestert, Hamvas Bélát is.
A szeretetnek ezt a tengerként áradó légkörét nem tapasztaltam. Csodálatot, tiszteletet, elismerést igen, azt a rajongó tanítványi alázatot is, amellyel meghajlunk a nagyobb tudás s a másik ember tisztasága előtt. De az, hogy egy országban, ahol sajnos uralkodóérzés az ellenséges érzület, sőt, a gyűlölet, hogy itt valakit ennyien és ilyen intenzíven szeretnek, olyan ritka és torokszorítóélmény volt számomra, melyet elfelejteni sohasem lehet. Elemezni lehetne, hogy ez miért van így, néhány miértre találtam is válaszokat, de egyik válasz sem volt kielégítő.
Mária jórészt olyasmiket ír, melyek túl vannak a mai lezuhant és szakszervezeti értelemben vett „irodalom” fogalmán. Egyszerre művész, pap, tanítóés gyógyító. Nagy hatása azért is van, mert a mai sötét és bajban lévő korban mindezekre együtt van szükség. Lezárult az a kor, amikor az írók jórészt egymásnak s az esztétáknak írtak: oda kellett fordulni az emberekhez.
És ezt csak szeretettel lehet. Vagyis éntelenül, szolgálattal, megértéssel.
Mária, miközben a gazdagok bőségével és a magas világ fáradhatatlan szolgálatával ír és üzen és tanít – túllép a könyvein és a papíron: sugárzik láthatóan és láthatatlanul, s amit áraszt magából, az valóban a legfőbb tudás: a szeretet. Ilyet még sohasem tapasztaltam, mert nem is volt példa rá a magyar irodalomban. Azt hiszem, ettől az élménytől rendültem meg.
Hogy ilyesmi van.
Hogy ez lehetséges.
Hogy ott ül előttem egy agg királynő, aki nemcsak bensejére, de külsejére is adóörökké fiatal nőés megvalósult Ember, aki szeret, s akit szeretnek – s ez a ritka élmény olyan hatást tett rám, mintha hirtelen rádöbbentem volna, nemcsak én, de mindenki, aki ott ült a teremben, hogy lehet a vízen járni.
Igen, megrendülésemet a csoda váltotta ki. És az, hogy ez a csoda akárhány évezred vagy évszázad alatt és akárhány pokoljárással, tragédiával, elvesztéssel, üldözéssel és szenvedéssel is születik meg, végső soron egyszerűés természetes.
Azt is láttuk mindannyian, hogy aki szeret, az egyúttal értelmes és bölcs is, sőt, legyőzhetetlenül erős is. És még valami: derűs is. Akárhány éves. Az ő Napjának nincs kora.
Szepes Mária életműve teli van kimondott és kimondhatatlan titkokkal. De a legnagyobb titok ott lebegett körülöttünk a teremben.
Át lehetett élni.
Meg lehetett tapintani.
Csak leírni nem lehet.
Nem is kell, mert mindenki tudja.