Exkluzív – Mária

Egye­dül nem tu­dunk él­ni. Ke­res­sük a tár­sa­in­kat. Ez nem nyá­jösz­tön, ha­nem an­nak az alap­ve­tő lé­tél­mény­nek a fe­lis­me­ré­se, hogy egye­dül nincs az éle­tünk­nek ér­tel­me. Nem tar­toz­ni sen­ki­hez és se­hová, az ma­ga a ha­lál. Össze­tar­to­zunk, ak­kor is, ha er­ről nem tu­dunk, vagy nem óhaj­tunk tud­ni, nem azért, mert az „em­ber kö­zös­sé­gi lény”, ha­nem azért, mert „is­te­ni lény”, és az is­te­ni­ben min­den és min­den­ki ben­ne van, és együtt van és össze­tar­to­zik.

Ezt az össze­tar­to­zást úgy hív­juk, hogy ba­rát­ság. Vagy ahogy Sze­pes Má­ria mond­ta: „meg­pil­lan­tot­tuk ma­gun­kat egy­más­ban”. És ve­lem is ez tör­tént: meg­pil­lan­tot­tam ma­ga­mat őben­ne.

Igen, Sze­pes Má­ri­á­ról van szó.

Rit­kán lá­tom őt, nem vol­tam ná­la so­ha, ő se ná­lam – csa­kis te­le­fo­non be­szél­ge­tünk. Még­is a ba­rá­tom. A szó leg­mé­lyebb ér­tel­mé­ben. Nem azért, mert ha­son­ló, sőt, egy­for­ma a „vi­lág­né­ze­tünk”, nem azért, mert ő is úgy gon­dol­ko­dik, mint én, nem azért, mert ta­nu­lok tő­le, s tu­dom, hogy oly­as­mit tud, amit ne­kem még meg kell tud­nom.

Tör­tént ve­lem egy­szer egy meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan do­log. Olyan él­mény, me­lyet so­ká­ig nem ér­tet­tem. A Fé­szek klub­ban ün­ne­pel­tük Má­ria ki­lenc­ve­ne­dik szü­le­tés­nap­ját. So­kan vol­tunk, na­gyon so­kan, én va­la­hol há­tul ül­tem, s vá­rat­la­nul el­fo­gott egy olyan sí­ró­görcs, egy olyan bol­do­gí­tó s min­den gon­do­mat fe­lol­dó zo­ko­gás, me­lyet csak ak­kor érez­tem va­la­ha, ami­kor a lá­nyom szü­le­tett s ami­kor anyá­mat bú­csúz­tat­tam.

Mi­ért sír­tam én? Mi volt ez a bol­dog, ön­fe­ledt és meg­ál­lít­ha­tat­lan zo­ko­gás? Ma már tu­dom.

Néz­tem ott a fény­ben ezt az Örök Em­bert, s még­is csak Asszonyt, ezt az örö­kif­júés bölcs mat­ró­nát, és rá­döb­ben­tem ar­ra, hogy sze­re­tem. Ez egy olyan in­ten­zív ér­zés, amit nem le­het so­ká­ig ki­bír­ni.

Ha ki­mond­juk ezt a szót, rend­sze­rint va­la­mi lang­yos dol­got ér­tünk alat­ta. Azért tud­juk ki­mon­da­ni, azért tu­dunk fe­cseg­ni ró­la, hogy „sze­re­tet így, sze­re­tet úgy, sze­re­lem, sze­res­sé­tek egy­mást, Is­ten: sze­re­tet”, mert fo­gal­munk sincs, mit mon­dunk ilyen­kor.

Eb­ben a szó­ban, hogy „sze­ret­lek”, ben­ne van a cso­dá­lat, a ra­jon­gás, sőt, még az áhí­tat is, az az üvöl­tőés gyö­nyör­űsé­ges fe­lis­me­rés, hogy nem va­gyok egye­dül!

Min­dig min­den­ki egye­dül van. Bár­ki van mel­let­te, fér­je, fe­le­sé­ge, ba­rát­ja, tár­sa, gyer­me­ke – egye­dül van. Ad­dig a pil­la­na­tig, míg át nem éli, hogy „sze­re­tem”!

Ez az él­mény az­tán min­den jó­zan­sá­got el­sö­pör. Pél­dá­ul ilyen­kor nem fé­lünk a ha­lál­tól. Nem baj, ha jön a ha­lál vagy bár­mi­fé­le föl­di tra­gé­dia és nyo­mor­úság, mert a sze­re­tet olyan, mint a pi­ros adu ász: min­dent fe­lü­lüt és min­dent le­győz.

No, most ezt nem­csak én érez­tem így.

Ott és ak­kor a Fé­szek nagy­ter­mé­ben, ahol Vá­sáry Ta­más idéz­te meg a zon­go­rán uj­jai­val a ze­ne szel­le­mét, min­den­ki így érez­te.

Sok nagy­sze­rűírót, köl­tőt is­mer­tem sze­mé­lye­sen. Illyést, Né­meth Lász­lót, Füst Mi­lánt, Ör­kényt, Sza­ko­nyit, Mol­do­vát, Pi­linszkyt, We­ör­est s a nagy Ma­gyar Mes­tert, Ham­vas Bé­lát is.

A sze­re­tet­nek ezt a ten­ger­ként ára­dó lég­kö­rét nem ta­pasz­tal­tam. Cso­dá­la­tot, tisz­te­le­tet, elis­me­rést igen, azt a ra­jon­gó ta­nít­vá­nyi alá­za­tot is, amellyel meg­haj­lunk a na­gyobb tu­dás s a má­sik em­ber tisz­ta­sá­ga előtt. De az, hogy egy or­szág­ban, ahol saj­nos ural­ko­dóér­zés az el­len­sé­ges ér­zü­let, sőt, a gyű­lö­let, hogy itt va­la­kit ennyi­en és ilyen in­ten­zí­ven sze­ret­nek, olyan rit­ka és to­rok­szo­rí­tóél­mény volt szá­mom­ra, me­lyet el­fe­lej­te­ni so­has­em le­het. Ele­mez­ni le­het­ne, hogy ez mi­ért van így, né­hány mi­ér­tre ta­lál­tam is vá­la­szo­kat, de egyik vá­lasz sem volt ki­elé­gítő.

Má­ria jór­észt oly­as­mi­ket ír, me­lyek túl van­nak a mai le­zu­hant és szak­szer­ve­ze­ti ér­te­lem­ben vett „iro­da­lom” fo­gal­mán. Egy­szer­re mű­vész, pap, ta­ní­tóés gyó­gyí­tó. Nagy ha­tá­sa azért is van, mert a mai sö­tét és baj­ban lé­vő kor­ban min­de­zek­re együtt van szük­ség. Le­zá­rult az a kor, ami­kor az írók jór­észt egy­más­nak s az esz­té­ták­nak ír­tak: oda kel­lett for­dul­ni az em­be­rek­hez.

És ezt csak sze­re­tet­tel le­het. Va­gyis én­te­le­nül, szol­gá­lat­tal, meg­ér­tés­sel.

Má­ria, mi­köz­ben a gaz­da­gok bő­sé­gé­vel és a ma­gas vi­lág fá­rad­ha­tat­lan szol­gá­la­tá­val ír és üzen és ta­nít – túl­lép a köny­ve­in és a pa­pí­ron: su­gár­zik lát­ha­tó­an és lát­ha­tat­la­nul, s amit áraszt ma­gá­ból, az va­ló­ban a leg­főbb tu­dás: a sze­re­tet. Ilyet még so­has­em ta­pasz­tal­tam, mert nem is volt pél­da rá a ma­gyar iro­da­lom­ban. Azt hi­szem, et­től az él­mény­től ren­dül­tem meg.

Hogy ilyes­mi van.

Hogy ez le­het­sé­ges.

Hogy ott ül előt­tem egy agg ki­rály­nő, aki nem­csak ben­se­jé­re, de kül­se­jé­re is adóörök­ké fia­tal nőés meg­va­ló­sult Em­ber, aki sze­ret, s akit sze­ret­nek – s ez a rit­ka él­mény olyan ha­tást tett rám, mint­ha hir­te­len rá­döb­ben­tem vol­na, nem­csak én, de min­den­ki, aki ott ült a te­rem­ben, hogy le­het a ví­zen jár­ni.

Igen, meg­ren­dü­lé­se­met a cso­da vál­tot­ta ki. És az, hogy ez a cso­da akár­hány évez­red vagy év­szá­zad alatt és akár­hány po­kol­já­rás­sal, tra­gé­diá­val, elvesz­tés­sel, ül­dö­zés­sel és szen­ve­dés­sel is szü­le­tik meg, vég­ső so­ron egy­sze­rűés ter­mé­sze­tes.

Azt is lát­tuk min­dan­nyi­an, hogy aki sze­ret, az egyút­tal ér­tel­mes és bölcs is, sőt, le­győz­he­tet­le­nül erős is. És még va­la­mi: der­űs is. Akár­hány éves. Az ő Nap­já­nak nincs ko­ra.

Sze­pes Má­ria élet­mű­ve te­li van ki­mon­dott és ki­mond­ha­tat­lan tit­kok­kal. De a leg­na­gyobb ti­tok ott le­be­gett kö­rü­löt­tünk a te­rem­ben.

Át le­he­tett él­ni.

Meg le­he­tett tap­in­ta­ni.

Csak leír­ni nem le­het.

Nem is kell, mert min­den­ki tud­ja.