Exkluzív – Szabad akarat?

Ez a legnehezebb kérdés.

Van-e szabad akarat?

A válasz azért nehéz, mert ehhez azt is meg kell kérdezni: kinek a szabadságáról van szó.

Aki a jellemem, vérmérsékletem, genetikai múltam alapján kötve van?

Aki egy társadalom írott és íratlan törvényei alapján kontroll alatt él? 

Aki még egy követ sem dobhat fel úgy, hogy az fönt maradjon, mert a törvény visszaejti a fejére? 

Vagyis… nincs szabad akarat?

Bábszínházat teremtett az Isten, s bennünket drótokon rángat?

El tudod képzelni, hogy ez öröm Neki?

Még egy gyereknek is az ad örömet, ha egy bábú megelevenedik! Ha nem ő rángatja, hanem hirtelen megmozdul, és a saját feje, a saját jósága vagy rosszasága szerint él!

Pinokkió élete ott kezdődik, amikor a mechanikusan rángatott fabábúból élő kisfiú lesz, s persze mindjárt buta, és rossz, és szerencsétlen is – vagyis szuverén létének pillanatában azonnal bűnbe esik, és ha az Okos Tücsök, vagyis a titkos önismeretének hangja nem segítené, tán el is veszne.

De segíti.

S innen kezdve kérdése nem a szabadság, hanem az, hogy mennyire hallgat a Tücsök szavára. Ha nem hallgat: szorul a hurok, ha hallgat, megszabadul.

A szabad akarat kérdését – a maguk hivatásán belül – egyedül a zenészek tudják megfejteni.

Tudják, hogy a muzsikálásnak két eleme van. 

Az egyik a rögtönzés. Az improvizáció. Azt játszok, ami éppen eszembe jut. Senki nem szól bele. Nem is szólhat. Szabad vagyok! A hangok, mondjuk, adva vannak, s a tempó és a ritmus számtörvényei is, de oda ütök, ahová akarok, olyan gyorsan vagy lassan, és olyan halkan vagy hangosan, ahogy lelkem és ösztönöm és tudásom diktálja. 

De aztán jön a kompozíció.

Mely végül egységbe olvasztja az én szabad tébolyomat, ötleteimet, kalandozásaimat.

Ha ez nem történne meg, nem maradna az egészből semmi.

Elszállna minden. 

A kompozíció törvényei alkotják a művet – vagy életművet -, melyek megkötik a szabadságomat, rendbe foglalják a rendetlenségemet, egységbe a sok részletet. Itt dől el, mi az, amit lehet, és mi az, amit nem. 

Az a fajta „mindent szabad”, amit az ember szabadság címén gondol, a káosz szava, de abban a pillanatban, amikor a zűrzavar valamivé lenni akar, törvényt, rendet, formát kap – kikristályosodik. 

 Így működik az ember, az élet is.

A szabadság ezoterikus titka pedig az a nagyon kevesek által értett keleti fogalom, hogy „advaita”. „Nincs kettősség” (Védák). Vagy „Brahman és Atman: egy” (Upanisád). Vagy: „Én és az Atya egyek vagyunk” (Jézus). Vagy: „Szamszara és nirvána: ugyanaz” (Buddha).

Nincs két lényünk. Nem bábúk vagyunk, fölöttünk egy isteni bábjátékossal. 

Egónk nem külön entitás. Hanem isteni Önvalónknak egy-egy szerepe. Isten bennünk van, és a személyes -én isteni valónknak egyegy földi megnyilvánulása. Mi vagyunk a Színész és a szerep is. Sőt, az Író is, aki a szerepet megálmodja. Mi vagyunk Dzsepettó, az öreg bábkészítő, és a lázadó teremtménye, a tudatlan Pinokkió is. (Sőt, az Okos Tücsök is!) 

Vagyis a szabadság kérdése csak addig megválaszolhatatlan, amíg ez a többféle éntudat külön él bennünk. 

A „szabadság” az önmagát külön entitásnak vélő énrészünk tudatlan kérdése. Nem érzi az Egésszel összefüggő, létfenntartó szálait, idegeit, vérereit, így aztán, amikor a szabadság kérdését firtatja, egyúttal azt is megkérdezhetné, hogy tud-e élni víz és levegő és táplálék és napsütés és kozmikus sugárzás nélkül. 

És persze lehetőleg örökké, mert azt akarja.

Ez lenne az abszolút szabadság.

Az ember azonban a nagy Egész része – és csak annyira lehet szuverén, amennyire az Egésszel is összefügg.

Belülről működik minden atom, minden sejt, minden lélek. Önmagát kell kibontania, önmagán kell dolgoznia, és a látszólagos önakaratának a határához csak akkor érkezik el, amikor a karma törvénye a cselekedeteit végül is egy bizonyos kompozícióba tereli. De mindenben Isten van, mindenben az ő hangyává, oroszlánná, emberré válni tudó, végtelenül gazdag mágikus teremtőképessége él; egyszerre improvizál és komponál, egyszerre engedi, hogy teremtményeiben megélje az őskáosz teljes rendetlenségének és a teremtés kristályos rendjének az állapotát. 

Az ember és az emberi én szabadsága: látszatszabadság.

De maga Isten sem szabad – úgy, ahogy azt az ember képzeli!

Isten – mondja a Kabbala – világokká korlátozta magát. Rendet, törvényt, harmóniát teremtett, miközben működni engedi a Benne ható őserők kaotikus természetét is.

Hogy Istennek lenni milyen megkötöttség, azt Jézus történetéből láthatjuk, aki a szabadságát a Benső Akaratnak való abszolút alávetettségben találta meg.

A tudományban a szabadságról legtöbbet a modern káoszelmélet tud, mely mai szavakkal ugyanazt mondja, mint az ősi, kínai bölcsek:

„Rend: a rendetlenség végösszege.”