Exkluzív – Vallomás

Sokan kérdezték: mit jelent számodra írónak lenni? Mit jelent az, hogy mesélni, színdarabokat, drámákat, komédiákat, musicaleket írni?

Játék? Menekülés a valóság elől?

Mi az ihlet?

Felülről kapott sugallat?

Vagy belülről jövő kedv?

És kinek beszélsz ilyenkor?

Magadnak?

Másoknak?

Mi hajt ilyenkor? Hiúság? Elhivatottság? Kényszer? Megszokás? Beképzeltség? Hírvágy? A tanítás vágya?

Netán a maradandóság, a „halhatatlanság” vágya?

És egyáltalán – ahogy Karinthy Frigyes írja – ki kérdezett?!

Senki.

Sok nagy írónk elhallgatott örökre. Vagy azért, mert kimerültek, eljárt az idő felettük, vagy egyszerűen csak azért, mert senki sem kérdezte őket. Senki sem volt kíváncsi rájuk, ők sem saját magukra, s megkeseredtek.

Van, aki önmagával beszél. Van, aki a közönségével.

Hamvas Béla vagy Madách Imre például megvoltak közönség és társadalmi visszhang nélkül is.

Ők nagyon magasról jött szellemiségek voltak, akik minden társadalmi kitaszítottságuk ellenére is hittek abban a tibeti mondásban, amit éppen Hamvas idéz: „Ha valaki egy magános hegységben, egy befalazott barlangban, egyedül és magára hagyottan elgondolja az igazságot, az Igazság kilép a fejéből, kilép a barlangból, elhagyja a hegyet s az egész emberiségé lesz.”

Az ilyen művészeket, mondhatjuk úgy is, hogy az Isten kérdezte. Neki válaszoltak. Hogy ez az Isten bennük vagy rajuk kívül élt, lelkük mélyén vagy felettük egy magasabb világban, más kérdés. Lehet, hogy nem is „istennek” hívták, csak az Igazságnak vagy a Szépségnek, valami örök démonnak, akinek életükkel és munkájukkal elszámolással tartoztak.

Minden pillanatban.

Radnóti Miklós még a legnagyobb nyomorúságban, kínhalála s kivégzése előtt is ezzel a gyönyörűséges elszámolással törődik: verset írt, melyet véres zubbonyában találtak meg, amikor holttestét kiásták a tömegsírból.

Az író szeret mesélni, de nem tudja, hogy miért.

Ahogy az ember nem tudja, miért él, az író sem tudja, hogy miért mesél. Valami hajtja, ami örömet és elfoglaltságot ad neki, de hogy mi az, ami hajtja, arra egy jó író nemigen tud felelni. Illetve felel valamit, ha kérdik, de ez rendszerint nem igaz. Honoré de Balzac, a világ egyik legnagyobb regényírója kora ifjúságától kezdve meg volt győződve arról, hogy ő pénzért ír. Gazdag akart lenni, amiért a szó szoros értelmében betegre, sőt halálra írta magát. És csodálatos műveket hagyott az emberiségre, regényeket, melyeknek hősei éppúgy üldözik a pénzt s a hatalmat, mint ő, s éppúgy belerokkannak ebbe a lélektelen hajszába, mint ahogy ő belehalt.

De miért írok én?

Találtam egy hászid mesét.

„Megkértek egy rabbit, akinek nagyapja még a nagy szentnek, Baal Sémnek tanítványa volt, hogy meséljen el egy történetet.

– A történetet úgy kell elmesélni – mondta –, ahogyan azt az én drága nagyapám tette. Béna ember volt. Két mankóval járt, alig vonszolta magát. Mindannyian a széke köré gyűltünk, gyerekek, s megkértük, meséljen valamit az ő csodálatos tanítójáról, akinek varázshatalma volt, látta az emberek lelkét, beszélni tudott az angyalokkal, s fura módon imádkozott: táncolva és dalolva!… És a nagyapám beszélni kezdett! Megidézte emlékezetében Baal Sém lényét, ragyogó arcát, fénylő szemeit s csodálatos szellemiségét. Elmondta, hogyan szokott imádkozni.

– Ima közben csodálatos fény öntötte el az arcát! – mesélte az öregem. – Valósággal fénylett a sötétben. Szeme nyitva volt, de nem minket nézett, hanem a Csodát, amit mi nem láttunk soha, csak ő. Látta az angyalokat, s angyalokon túli fényes világokat, ahol az Úr, akinek áldott legyen a neve, lakott. Nagy, kitágult pupilláiban leírhatatlan boldogság és ámulat tükröződött!… S amikor érezte, vagy talán tudta, hogy az Isten meghallgatja az imáját… örömében felugrott… magasra csapta a karjait… először csak forogni, majd táncolni, szökellni kezdett… s azt kiáltotta: Ámen, Ámen, Ámen!…

S ahogy ezt mesélte a nagyapám, az ő arca is fényes lett és ragyogott. Szemében megelevenedett a csoda. És magasra csapta béna karjait, s ahogy a történet magával ragadta, hirtelen kiemelkedett a tolószékéből, fölállt, s meséjének hevében úgy érezte, hogy neki is táncolni kell, ahogy mestere tette! És elkezdett táncolni előttünk! Eldobta mankóit, és táncolni, forogni, szökellni kezdett! Először csak törött mozdulatokkal, mint egy járni tanuló, vézna kecskegida, de ahogy azt kiáltotta, hogy ’ámen! ámen!’, mozdulatai elszabadultak, ugrálni kezdett, s a legnagyobb döbbenetünkre körbetáncolta a szobát és az egész udvart… És boldogan, üvöltve dalolt!… És amikor meséjét befejezte, maga is csodálkozva látta, hogy e percben kigyógyult a bénaságából. Örökre…

Így kell a történeteket elmondani.”

Én így szeretnék írni, mint ez a béna nagyapa.

Történetének lényege nem az, hogy ő maga meggyógyult, hanem az, hogy ha valaki igazán jól mesél, a szívéből, akkor nem csupán emlékeket és gondolatokat idéz, hanem a csodát megeleveníti.

A szavaknak, ha valaki élő lélekkel mondja ki, csodatévő hatalma van.

Átkozni s áldani lehet velük.

Gyógyítani s betegíteni.

Oldani s kötni.

A lélek legmélyéről – vagy ami ugyanaz – a legmagasabb szellemvilágból kiszakadt szónak varázshatalma van.

Vigyázni kell, nemcsak arra, hogy mit mond, hanem hogy honnan beszél az ember.