Válaszol a Jóskönyv – A Színész és a szerepe
Amiről az előző oldalon a hindu jógi mesél, az az egész emberi kultúrának, s így az ősi kínai gondolkodásnak és a Ji-kingnek az alapja is.
Ketten laknak bennünk.
Ez nem két különböző személyiség, hanem ugyanannak az Egynek egy isteni s egy emberi megnyilvánulása.
Valóban hasonlít a Színész és a szerepe analógiához.
Mert a „szerep” a Színészből születik, az ő képzeletéből, az ő lelkéből, s ugyanakkor mégis a saját életét éli: bele van vetve egy mesébe, melyet végig kell élnie.
A Színész, ha Rómeót játssza, nem szerelmes.
De Rómeó igen.
Annyira szerelmes, hogy bele is hal.
Küzd, szenved, menekül, szeretkezik, retteg, s végül megöli magát – miközben a Színész félig-meddig a játékon kívül áll s csak figyeli teremtménye szenvedélyes játékát. Ő is az élet színpadán áll, és Rómeóban él, de az ő sorsa és az ő lénye a valóságnak egy más síkján tartózkodik. Inkább csak figyeli teremtményének küzdelmeit, s nem vesz részt benne.
Ezt a tudathasadást kivétel nélkül minden színész megéli.
Sír, holott ez nem az ő fájdalma, hanem a szerepé, akit játszik. Szeret, holott nem szeret, fél, holott nem fél, s meghal, holott tovább él.
Az átélés intenzitása különböző.
A rossz színész nem tudja átélni a szerepét, nem tud „más emberré” válni.
Nem tud belebújni az általa álmodott figura bőrébe.
Nem tudja elhitetni magával, hogy ő most valóban Rómeó és valóban szerelmes s valóban meghal. Csak szavalja a szöveget, s jelzi az érzelmeit.
Ennek a másik véglete, hogy oly mértékig átéli a szerepét, hogy belebetegszik. Az önelfelejtés s a másikká válás mágiája olyan erővel működik benne, hogy valóban megüti partnerét, valóban fojtogatja, s ha lábával toppant, a saját sarokcsontját összetöri.
Az átélés itt már szinte az őrülettel egyenlő.
Hosszú pályám során tapasztaltam, hogy a dilettánsok éppúgy elkövetik ezt a veszedelmes hibát, mint a legnagyobb zsenik.
Elborul bennük a teremtő tudata, s teljes mértékig a teremtményükké válnak. Ez aztán sok tragédiát is szülhet. Lee Strassberget, az amerikai színésziskola mesterét sokszor vádolták meg azzal, hogy olyan hiteles átélést követel meg tanítványaitól – más szóval az önvarázslás olyan mágiájába rántja bele őket, hogy az életüket tönkreteszi. James Dean és Marilyn Monroe halálakor sokszor hallottam ezeket a vádakat. Dean például, ha filmet forgatott, már hetekkel a munka előtt kiköltözött a helyszíni tanyára, a jelmezében járt, a jelmezében élte a szerep életét, s mire megérkezett a stáb, már alig lehetett beszélni vele, mert egy vidéki cowboy nyelvén beszélt, mosdatlan volt s büdös – partnere nem is akart forgatni vele. És aztán életében is „eljátszotta” azt a halálos autóvezetési jelenetet, melyet legjobb filmjében is eljátszott – csakhogy itt valóban szörnyethalt.
Az egészséges átélés az, amikor a színész teljes lényével belebújik ugyan a figura testébe, lelkébe, éli az életét, érzi az érzelmeit s gondolja a gondolatait – de azért egy kis piros lámpa égve marad benne.
Egy kis őrfény.
Egy rebbenetlenül látó szem.
Egy felsőbb tudatosság, mely a játékon kívül áll, s uralja az egész helyzetet.
Amit most elmondtam, az ősi lélektan alapja.
A mai pszichológia – tisztelet a kivételnek – erről csak nagyon keveset tud, mert nincs hiteles énélménye.
Nem tud a Színészről.
Nem tud egy bennünk élő Fensőbb Tudatról.
Nem tud arról, hogy Isten országa bennünk van, s Isten bennünk lakik.
Vagy ahogy Jézus mondja: – Istenek vagytok!
A mai ember szerepébe beleveszve él.
Nem tudja, hogy ezt valaki játssza benne.
Nem ég benne a piros lámpa.
Kialudt az őrfénye.
Nincs halhatatlanságélménye, nem tudja, hogy életét nemcsak külső erők irányítják, hanem ő maga belülről vezeti.
Mert nem is vezeti. Énélmény nélkül csak tehetetlenül sodródik.
A Színész-élmény fölfedezése magunkban egyet jelent az istenélménnyel.
Vagyis rádöbbenés arra, hogy saját varázslatunkban járunk.
Hétköznapi személyiségünk, jellemünk, de még lelkiállapotaink is a bennünk élő halhatatlan Én teremtménye – egy olyan álom, melyet százszázalékos valóságnak vélünk, s amelyben az a meggyőződésünk, hogy ami itt történik velünk, az külső körülményeknek a műve.
A Jóskönyvben, vagyis az ősi Ji-kingben a szerepet úgy hívják, hogy „hsziao zsen”.
Ő a „kis ember”.
Ő a szerep.
A Színészt úgy hívják, hogy csün-ce.
Ő az Igaz Ember.
Ő a Felsőbbrendű Én-ünk.
A bennünk lakó Teremtő, akinek a „kis ember” a teremtménye.
No most minden jóslat csakis az Igaz Embernek szól.
A „kis ember” nem is érti.
A kis ember szerepébe beleveszve él, s öntudatlanul, saját rövidlátó eszére hagyatkozva lavíroz az események között.
De az Igaz Ember szeme nyitva.
„Piros lámpája” ég, s fölülről átlátja az eseményeket. Csak ő tudja megítélni, hogy bizonyos dolgokat meg kell tennünk-e, vagy sem. És ha igen, hogyan kell megtenni. Neki kell uralnia a játékot.
