Válaszol a Jóskönyv: Majdnem teli Hold
S ebben az a változó ember nem akkor éli meg a boldogságát, amikor a csúcsra kerül, amikor tökéletesen „beteljesedik”, hanem valamivel előtte, amikor már fönt van, nagyon fönt, de még mindig van egy kicsit feljebb is.
A holnap még a mainál is szebb lesz
A csúcsra jutott ember, aki eddig mindig csak följebb és följebb akart mászni, mert tudta, hogy van följebb és még följebb, most, itt a csúcson megáll, lenéz, s látja, hogy alatta ott a szakadék, s ezentúl milyen mélységbe kell leereszkednie.
A mai ember, aki végső diadalra, korlátlan hatalomra, vagyonra, s mindenben a leg-re tör, ezt a bölcseletet nem ismeri. Jól látszik az életművészet és bölcsesség elvesztése a mai sportban.
A keleti harcművészek mai oktatói szinte mind arról panaszkodnak, hogy a harc elvesztette szellemi jellegét. A harcosok diadalra, hírnévre, pénzre törekednek.
Így van ez az élsporttal is, melyről – miközben ünnepeljük a győzteseket ‒ mindannyian látjuk, hogy teljesen eltorzult. Elembertelenedett. A cél: az emberfeletti teljesítmény, dicsőség, a hírnév, a sok pénz, a sok szponzor. Győzni, győzni kell akár a szervezetük (és lelkük) tönkretétele árán is.
A „sportdiplomáciában” megjelenik a nexus, a sikkasztás, a hatalmas kenőpénz, a megvesztegetés.
Gyógyszergyárak vagyont keresnek, hogy kimutathatatlanná tegyék a doppingszereket, melyek nélkül szinte lehetetlen győzni. A pisilés hamisítása művészet lett.
Beépített vezetékek, kémcsőlopások, mások vizeletének elcserélése, és főleg az emberi szervezetet olyan végsőkig kizsigerelő, csúcsra járatott munka jellemzi az „élsportot”, melynek követése rövid életet és rengeteg betegség veszélyét jelentheti.
Ifjúságunk példaképeinek nem volt ifjúsága
Az érvényesülés, a karrier, a csúcs, a még magasabb csúcs elérése lett a követendő példa, és nem a harmonikus ember.
Nem a kiegyensúlyozott, boldog ember.
„Ostoba az az ember, akinek az elég nem elég.”
Nekünk semmi sem elég.
Ha van, több kell.
Ha több van, még több kell.
És akinek még több van, annak Minden kell. „én vagyok a legnagyobb” – kiáltotta valaha Muhammad Ali, aki életének jelentős részét Parkinson-kóros, beteg, szerencsétlen emberként élte le.
Derék, becsületes, nemeslelkű, jó férfi volt, csak éppen a teli Holdra vágyott, s meg kellett élnie, hogy ő, aki az ifjúság példaképe volt, művésze a sportjának, egy fejét rezgető, másoknak kiszolgáltatott, tehetetlen, beteg emberként élt haláláig.
Így van ez ma mindenütt.
A kérdés az, hogy milyen manapság az embereszményünk? Kire nézzen fel a gyerekem?
Kinek az útját kövesse?
Kire mondja, hogy ilyen emberré szeretnék válni én is. Nem csupán a sportról beszélek.
Arról a világnézeti és közéleti nyomorról, amelyben élünk.
Mi mozgatja valóban az életünket?
A pénz és az érdek mindenképpen.
De a dúsgazdagok és a nagyon hatalmasok nem példaképek.
Legfeljebb életcélok.
Kisunokámat, amikor sok évvel ezelőtt megkérdeztem, mi akarsz lenni, ha nagy leszel, őszintén rávágta: díler.
Valaha, a kínai őskultúrában az emberi példakép a kün-ce, az Igaz Ember volt. Úgy is fordíthatjuk, a Valódi Ember. Úgy is, hogy Nemes Ember.
A cél a lélek és az ember megnemesítése volt.
Bölccsé, erőssé, harmonikussá tétele.
Hűségessé, bátorrá, szeretetreméltóvá.
Ma ezek közhelyek. Mintát ne kívül – magadban keress.
Ott még él a kün-ce.
Fotó: Shutterstock
