Válaszol a Jóskönyv – Naplemente

Ked­ves Ol­va­só­im!

Kér­dez­ni sze­ret­nék va­la­mit. Ki az, aki kér­dé­sé­re a 30-as jós­je­let kap­ta?
Mit kér­dez­tél, s ho­gyan ér­tel­mez­ted a bölcs szel­le­mek vá­la­szát?
El­ső­sor­ban a har­ma­dik – vál­to­zó – vo­nal­lal kap­cso­la­tos ta­pasz­ta­la­taid ér­de­kel­né­nek.
Az ere­de­ti kí­nai szö­veg ugya­nis több­fé­le­kép­pen is ér­tel­mez­he­tő.
Az én for­dí­tá­som­ban így hang­zik:
„Nap­nyug­ta­kor, ahe­lyett hogy do­bol­nál s éne­kel­nél, öreg­ko­ro­don si­rán­ko­zol. Baj.”
Min­deh­hez a kö­vet­ke­ző ma­gya­rá­za­tot fız­tem:
„A mu­lan­dó­ság csap­dá­ja. Lé­nyed ha­lan­dó ré­sze meg­riadt, és le­ra­gadt a sár­ba. El­fe­lej­tet­ted, hogy hal­ha­tat­lan vagy! Ha hin­nél: do­bol­nál s éne­kel­nél. Ha hin­nél, tud­nád, hogy a Nap nem­csak leny­ug­szik, de más­nap új­ra föl­kel!… Rossz han­gu­la­tun­kat ne­héz le­győz­ni, mert egónk ra­gasz­ko­dik hoz­zá. Azt mond­ja: ad­dig élek, amíg saj­ná­lom ma­ga­mat! Ter­mé­ket­len szo­mor­úság. Ál­ka­tar­zis ez – ne add át ma­gad ne­ki!”
Ri­chard Wil­helm azon­ban a Vál­to­zá­sok köny­vé­ben így for­dít­ja ezt a mon­da­tot:
„Nap­nyug­ta­kor az em­be­rek vagy do­bol­nak és éne­kel­nek, vagy a kö­zel­gő öreg­ség miatt si­rán­koz­nak. Baj.”
A ma­gya­rá­zat emiatt a „vagy-vagy” miatt nem­csak a si­rán­ko­zást, ha­nem a fék­te­len élet­hab­zso­lást is elí­té­li. Azt mond­ja: „Az élet mu­lan­dó­sá­ga ar­ra ösz­tön­zi az em­be­re­ket, hogy haj­szol­ják az éle­tö­rö­mök­et, amíg le­het, vagy át­ad­ják ma­gu­kat a bá­nat­nak, és a kö­ze­le­dő öreg­ség miatt pa­za­rol­ják drá­ga ide­jü­ket. Mind­ket­tőn­ek rossz kö­vet­kez­mé­nyei van­nak. Az Igaz Em­ber­nek tel­je­sen min­degy a ko­rai vagy ké­sői ha­lál. Úgy szi­lár­dít­ja meg sor­sát, hogy ön­va­?ó­ját mı­ve­li, s ki­vár­ja, mi lesz a fe­la­da­ta.”
Min­dan­nyi­an gyö­nyör­kö­dünk a nap­le­men­té­ben.
Én kü­lö­nö­sen sze­re­tem. Min­den nap­szak kö­zül a leg­job­ban.
Flo­ri­da nyu­ga­ti part­ján ké­ső dél­után össze­gyıl­nek az em­be­rek a ten­ger­par­ton. Szé­ke­ket hoz­nak ma­guk­kal, s mint egy sza­bad­té­ri szín­ház­ban, leül­nek a ho­mok­ba, és tü­rel­me­sen vár­ják, míg a bí­bor­szí­nı nap­ko­rong, mely egy­re na­gyobb lesz, las­san-las­san le­csú­szik a sár­ga, né­hol már vér­pi­ros ho­ri­zon­ton, el­tı­nik a füst­szí­nı, arany­sze­gé­lyes fel­le­gek mö­gött és fo­ko­za­to­san be­le­bú­jik a bí­bor­szí­nı ten­ger­be.⌦S ilyen­kor, mint egy szín­há­zi elő­adás vé­?én, meg­tap­sol­ják a lát­ványt. Bra­vó, jó­is­ten! Szép volt! So­ha kék nem iz­zik olyan ké­ken, mint ilyen­kor, a ma­ra­dék ég­bolt kes­keny ho­ri­zont­ja.
Van az el­mú­lás­ban va­la­mi gyö­nyö­rı is.
Olyan szí­nek­ben ra­gyog fel ilyen­kor a vi­lág, me­lye­ket so­ha más­kor nem le­het lát­ni.
Min­den ró­zsa­szín lesz, sár­gás vagy vér­pi­ros. A víz li­la lesz, sö­tét­kék és nap­sár­ga. Még a fe­hér ház­fa­lak is ró­zsa­szí­nı­en vi­lá­gí­ta­nak. És a ten­ger is arany­ló­an fel-fe­liz­zik, mi­köz­ben ké­szül rá, hogy fa­kó és kö­dös szür­kés­kék ho­mály­ba ol­vad­jon ben­ne a le­csen­dü­lő hul­lám­zás. Ilyen­kor a víz is leny­ug­szik. Pi­hen­ni kezd. Alud­ni. A ma­da­rak is el­tın­nek a par­to­król – ha­za­men­nek. Vé­gül el­szür­kül min­den. A nap el­tı­nik. Itt a ho­mály és ha­ma­ro­san min­de?t be­bo­rít a sö­tét­ség.
Eh­hez a han­gu­lat­hoz nem il­lik a do­bo­lás.
In­kább a bé­ke és a nyu­ga­lom.
Egy biz­tos: ilyen­kor az em­ber nem lát tisz­tán.
Haj­nal­ban s dél­ben: igen. De nap­nyug­ta­kor nem, mert el­bo­rít­ják a han­gu­la­tai.
Ez az egész 30-as jós­jel pe­dig a tisz­tán­lá­tás­ról, a meg­vi­lá­go­so­dás­ról szól, s ez a vo­nás mint­ha azt üzen­né, hogy hi­ány­zik ön­ma­gad és a sor­sod meg­lá­tá­sá­hoz szük­sé­ges éles fény.
El­bo­rí­ta­nak a ká­prá­za­tok.
S a ká­prá­zat – akár szo­mo­rú, akár vi­dám – ká­prá­zat!
Nem va­ló­di ál­la­pot.
Nem vé­let­len, hogy a nap­le­men­te sok giccses kép­nek a té­má­ja. Nem a lá­tás tisz­ta­sá­ga te­rem­ti, ha­nem a tu­dat­ta­lan ösz­tö­nök, ér­zé­sek és fu­tó han­gu­la­tok. A szí­nek va­rázs­la­to­sak ugyan, de haz­ugok. Mint­ha az Is­ten ilyen­kor el akar­ná bı­völ­ni a mu­lan­dó em­be­re­ket, me­leg és élénk szí­nek­ből ki­ke­ve­ri még a Nap ha­lá­lá­nak ké­pét, s va­la­mi édes­ké­sen „ci­ki” ké­pes le­ve­le­ző­la­pot fest a hal­dok­ló táj­ból.
Én mos­ta­ná­ban kap­tam a Lí jós­je­let s ezt a har­ma­dik, vál­to­zó vo­nást ben­ne.
Döb­ben­ten ta­pasz­tal­tam, hogy már hó­na­pok óta eb­ben a jel­ben élek s gya­kran er­ről is írok.
Éle­tem nap­já­nak las­sú leny­ug­vá­sa sor­som fő­té­má­ja lett.
Most le­szek het­ve­nesz­ten­dős.
Do­bol­ni ne­mi­gen van ked­vem, s né­ha bi­zony me­lan­ko­li­kus va­gyok.
De hoz­zá kell tenn­em: élve­zem ezt a me­lan­kó­li­át! Van ben­ne va­la­mi édes. Va­la­mi fáj­dal­ma­san szép és gyö­nyör­köd­te­tő.
Mint egy giccses táj­kép­ben.
Ír­ni nem tu­dok nap­nyug­ta­kor. Csak haj­nal­ban vagy es­te­fe­lé. Dél­után csa­kis bá­mész­kod­ni tu­dok – iga­zá­ból oly­an­kor sze­re­tek él­ni, mi­kor leny­ug­szik a nap. Olyan ér­zé­sem van ilyen­kor, mint­ha nem is a ko­pár föl­dön, ha­nem egy tar­ka szín­há­zi dísz­let­ben áll­nék, ahol ezt az Élet­nek ne­ve­zett, fáj­dal­ma­san szép szín­da­ra­bot játs­szuk, s ilyen­kor, nap­nyug­ta­kor a Fő­vi­lá­go­sí­tó olyan szí­nek­kel vi­lá­gít­ja meg a ház­fa­la­kat, hogy még egy szür­ke la­kó­tömb is me­s?­sze­rı­vé vá­lik.
Tu­dom, hogy nem ez az igaz­ság. Ez haz­ug­ság. „Ma­ja” – ká­prá­zat, ami el­fe­led­te­ti az em­ber­rel azt a tra­gi­kus va­ló­sá­got, mely a föl­di élet lény­ege. Az én Jós­köny­vem azt mond­ja, a szel­le­mi em­ber ilyen­kor nem szo­mo­rú, ha­nem vi­dá­man „do­bol és da­lol” – mert tud­ja, hogy nincs el­mú­lás, és a szí­ve ilyen­kor is te­li van túl­csor­du­ló öröm­mel.
Wil­helm meg azt mond­ja, hogy a „do­bo­lás és da­lo­lás” is baj. Sze­rin­te ez a mon­dat azt je­len­ti, hogy ilyen­kor az em­ber vén ku­jon­ná vá­lik, s még utol­já­ra haj­szol­ni kez­di a föl­di örö­mök­et.
Az én köny­vem azt ta­ná­csol­ja: Légy min­dig vi­dám! Ak­kor is, ami­kor lá­tod, hogy fé­nyed el­mú­lik!
Wil­helm pe­dig azt, hogy az öröm és a bá­nat össze­tar­toz­nak. Mind­ket­tő a lé­lek szen­ve­délye, az egó „han­gu­la­ta” – lépj mind­ket­tő fö­lé! Ne válj sem­mi­lyen han­gu­lat rab­já­vá! Se ne éne­kelj, do­bolj, se ne si­rán­kozz, szo­mor­úan!  Légy ön­ma­gad!
Me­lyik az iga­zi ta­nács?