Válaszol a Jóskönyv – Vu-vej
Ez a Jóskönyv alapszava.
Egyetlen, alapvető „taktikai” tanácsa, minden léthelyzetben.
Azt jelenti: nem-cselekvés.
Valójában ez egy olyan lelki tartást és lelki állapotot jelent, ahol nem az én szorongó, agresszív egóm cselekszik, hanem… ki is?… Mondhatjuk azt is, hogy az önvalóm, a teljességgel együttműködő felsőbbrendű énem… de mondhatjuk úgy is, hogy szellemem bölcs üressége.
Vu-vej amikor valamit nem erőltetek, amikor nem valaminek a „szőre ellenébe” cselekszek, amikor az áramlattal együtt úszok, a szélhez kurtítom és bontom a vitorláimat, amikor az ütéssel gördülök. Ahogy az egyik jóslat tanítja: a merev fenyőág letörik a hó súlya alatt, de a fűzfa meghódol a terhek alatt, és a hó lecsúszik róla. Ez nemcsak azért lehet, mert a fűzfa bölcsen „meghódol” a körülményeknek, hanem azért is, mert őrzi rugalmasságát.
Testünk, ha egészséges, így működik.
Mindig az optimális egyensúlyra törekszik, s nem akar egyetlen véglet felé sem elbillenni.
Lélegzetvételünk jó példa erre.
Minden pillanatban vagy szomjasak, vagy teltek vagyunk, de tüdőnk és valamennyi sejtünk észrevétlenül teremti meg az egyensúlyt a végletek között szüntelenül ingadozó halálos szomjúság és fullasztó teltség között.
Ha elkezdesz tudatosan figyelni a lélegzésedre, egy icipicit összezavarod.
Ha nem „hagyod magad” lélegezni, hanem erőszakosan „akarsz” – az egész szisztémát áthangolod. Kibillented egyensúlyából, s rákényszerítesz egy olyan ütemet és működést, melyet önző figyelmed akar – s ez a „természetellenes” működés mindaddig tart, míg hagyod, hogy bölcs tested helyreállítsa a teltség és üresség természetes ritmusát.
Így vagyunk az életünkkel is.
Nem „vele megyünk”, hanem „ellene”. Egónk sokféle akarása és lelkiállapota állandó egyensúlytalanság állapotában tart bennünket. Örök konfliktusban élünk saját lelkünkkel s környezetünkkel is, mert nem az történik, amit akarunk, sem akkor, ha rossz ér bennünket, sem akkor, ha jó. A kielégületlen vágyak éppolyan nyugtalanná tesznek minket, mint a kielégült vágyaink – a nagy örömnél nincs felkavaróbb, zaklatóbb élmény. Egy lottónyereménytől szélütést, infarktust lehet kapni. Láttam már ilyen megkavart, földúlt, zaklatott újgazdagokat. Minden, amit az egó ural, az a taóból kiesett, nyugtalan s végső soron boldogtalan állapot.
Ahogy a víz követi a gravitációt, és ha ellenállásba ütközik, kikerüli azt, vagy megemelkedik s új kifolyást keresve áramlik tovább, úgy él a Jóskönyv követője. Élethelyzetből élethelyzetbe lép, s mindegyikből győztesen kerül ki, mert fölismeri a külső-benső ellentmondások természetét – és nem nekifeszül azoknak, hanem átlép rajtuk, túllép rajtuk, harmóniába hozza őket.
Mivel az élet szüntelen áramlás, ez azt is jelenti, hogy minden helyzet szüntelenül kibillen önmagából és szüntelenül helyreáll egy másik állapotba – de csak azért, hogy ez a másik állapot is kibillenjen, s újra helyreálljon.
Mint a filmkockák – külön-külön mindegyik állóképnek tűnik, de a film egésze szüntelenül változik és folyamatosan mozog.
Ebbe az áramlása belekerülni csak akkor lehet, ha nemcsak az élet, hanem a tudatunk is a szüntelen áramlás állapotában van. Csakhogy egónk rémülete szeretné megállítani a világot – nem óhajt részt venni a szüntelen meghalás és újjászületés folyamatában.
Pedig erről van szó.
Karinthy Frigyes ezt a vu-vejt úgy nevezte, hogy „laza lelki tartás”.
Ha egónknak ezt a változástól való rettegését, az állóképekben való gondolkodás merevgörcsét meg akarod ismerni, jó megfigyelned magadat egy olyan helyzetben, ahol ezt már megtanultad legyőzni, s „ösztönösen”, „természetesen” belekerültél az átváltozás áramlatába.
Ez a járás.
Vagy a futás.
Lényegében itt arról van szó, hogy szüntelenül elveszted az egyensúlyodat, és azonnal vissza is szerzed.
Kibillensz – de mielőtt még a földre zuhannál, egy új, megváltozott helyzetbe, s ezzel újra egyensúlyba hozod magad.
Így haladsz lépésről lépésre előre. Mindig van egy állapot, mely – mivel nem egy helyben állsz – tarthatatlanná válik. Haladni csak úgy tudsz, ha kockáztatsz. Föladod az egyensúlyodat, lépsz, s mielőtt eldőlnél, újra megtalálod a középpontodat.
Nem kell figyelned a folyamatra – magától működik.
Ösztönösen.
A lábad tudja, a tested tudja, a lelked tudja, a szíved tudja.
Észre sem veszed, hogy járás közben fenyegetett állapotba kerülsz, mert magától értetődő biztonsággal hagyod el a régit, s ugyanolyan biztosan kapod el s teremted meg az új egyensúlyi állapotodat.
Ha futsz, ez a változás rendkívüli módon felgyorsul.
Nem is gondolsz rá – mivel valaha megtanultál járni –, hogy ha kiesel ebből a természetes folyamatból, összetöröd magad.
Lényegében ez a vu-vej.
Ez a „nem-cselekvés” művészete.
Csak ezt a járásnál és a lélegzetvételnél bonyolultabb élethelyzetben igen nehéz megteremteni. A „Hagyd, hogy minden magától alakuljon!” parancsát az ember csak akkor tudja megtartani, ha bízik magában, s bízik az életben.
