Válaszol a jóskönyv – Az összhang ereje

Ami számunkra nehézzé teszi a Ji-King alkalmazását, az a mi poláris szemléletünk. A nyugati ember abban a hiedelemben nő fel, hogy a fekete: rossz, a fehér: jó. Egyik a másik ellen van, s egyik a másikat le kell, hogy győzze.

„Két dudás nem fér meg egy csárdában” – mondja a közmondás.

„Aki nincs velem – ellenem van” – hasonló mondás.

Számunkra az ellenség: halálos.

A fény és az árnyék között döntenünk kell: vagy fény, vagy árnyék.

Vagy én – vagy ő.

Vagy jó – vagy rossz.

Az ősi kínai szemléletben hiányzik ez a „halálos ellenség” szemlélet.

Abban, ami ellen mi tűzzel-vassal küzdünk, ők nem ellenséget, hanem poláris kiegészítést látnak. Azt mondják: jó, hogy van fekete, különben fehér sem volna. A kettő csak együtt látszik, és egymást kiegészíti. Küzdeni ellene értelmetlen, mert ez éppolyan, mintha a bal kezed csatázna a jobb kezed ellen.

Lelkedben az árnyékok és fények egymást feltételezik.

Sohasem tudnád, mi a vidámság, ha nem lennél szomorú.

És a szomorúság a vidámság ára – azért lehetsz holnap vidám, mert ma szomorú vagy.

Ahhoz, hogy fölemelkedj, le kell süllyedni, s ha lesüllyedtél, megteremtetted a felemelkedés előfeltételét.

És ha túl magasra emelkedsz, biztos, hogy bukás következik.

Amit elfojtasz, fölrobban.

Amit elnyomsz: kitágul.

Külső ellenséged a benned lévő árnyék megjelenése.

És a vele való küzdelem sokkal inkább hasonlít a tánchoz, mint a véres csatához. (Még akkor is, ha ebben a csatában sok vér folyik és halálos kimenetele van.) Ez az ősi, távol-keleti harci művészetek titka. Nem „ellenséget” lát a másikban, hanem valakit, aki „jó, hogy van” – mert ő az én látható árnyékom. A „szeresd az ellenségedet” jézusi parancsa itt valósul meg igazán, mert az ember fölismeri a küzdelemben az egymást kiegészítő ellentétek törvényét, amit megszüntetni addig, amíg e világban élünk, nem lehet, mert valamilyen formában mindig visszatér. Jin nélkül nincs jang, és negatív pólus nélkül nincs pozitív sem – azaz: nincsen áram. És nincs győzelem és vereség – csakis az ego pillanatnyi szempontjából.

Ha tönkreteszünk valakit, abban előbb-utóbb magunk is tönkremegyünk.

S ha kínai szemlélet szerint élünk: a bennünket ért vereség nem gyengít, hanem előbb-utóbb megerősít.

A bölcs ember ezért ellenfelében nem ellenséget lát, s a sors kihívásaiban és az ellenerők feszültségében nem végső győzelemre tör -– hanem összhangra.

„A Világban a leghatalmasabb az összhang ereje – mondja Lao-ce. – A születéshez és a növekedéshez az összhang ereje szükséges. A jin önmagában nem szülhet – és a jang önmagában nem teremthet. Az összhang csak e kettő összefonódásából jöhet létre.

Ezért a bölcsek Útján a nemesszívűség a keménységgel párosul, a szigorúság a melegséggel fonódik össze, a szelídséget a határozottság egészíti ki. A kíméletlenség pedig emberszeretetbe olvad.

A túl kemény: eltörik.

A túl puha: összenyomódik.

Az ÚT (Tao) pontosan a keménység és puhaság között fut.

A túlzásba vitt jóakarat kimerültséghez vezet – és a méltóság elvesztéséhez.

A túlzásba vitt szigorúság kegyetlenséggé válik.

A túlzásba vitt szeretet: érzelgősség, gyengeség.

A túlzásba vitt keménység: a meghittség halála.

Az élet titka: az összhang.”

Ma úgy hívnánk ezt: optimális egyensúly.

Ez lelki harmóniánknak és testi egészségünknek kulcsszava.

Semmit túlzásba nem vinni – hanem ott lebegni valahol, ahol a félút van.

Gondolj a vérnyomásodra, a lélegzésedre vagy a szíved verésére.

Vagy szervezeted sav-lúg arányára, vércukorszintedre, bármire.

De hogy a lelkedről beszéljek: kell egy kis örömtelenség is!

Kell szomorúság is.

Nem baj, ha a lelkednek is van éjszakája.

S ha vesztesz, tudd, hogy egy bizonyos határig ez is rendben van.

Túlzásba nem szabad esni.

Mert az már depresszió és légszomj és szívinfarktus.

És túltápláltság vagy anorexia.

Persze ennek a harmonikus hullámlebegésnek, ennek a középúton járásnak, ennek a szüntelen összhangteremtésnek van egy szellemi titka:

Halhatatlanok vagyunk.

Maga a születés és halál drámája sem egyéb, mint hogy a lélek átlép a középúton, végletekbe kerül és átküzdi magát egyik világból a másikba.

A születés, éppúgy, mint a halál, diszharmonikus.

Hosszú idő telik el utána, amíg az újszülött itt és a lélek „odaát” megtalálja az „optimális egyensúlyát”.

De minél inkább ismeri, vagyis lényében hordozza az összhang titkát, annál hamarabb képes megteremteni.

Ahogy egy gyakorlott artista már a zuhanás közben, de legkésőbb a leesés pillanatában képes megtalálni az egyensúlyát, úgy a bölcs lélekre is az a jellemző, hogy hamar összeszedi magát.

Ehhez sok gyakorlat kell, s vérré vált tudás.

Tudni, hogy a baj nem baj.

És nem részegít meg sem a siker, sem a dicsőség, sem a hatalom, sem a pénz.