Válaszol a Jóskönyv – Pinokkió és a Ji King

Másról sem szól a Jóskönyv, mint a szabadság kérdéséről. Itt azonban egy másik dolog is beleszól: az időszerűség kérdése.

Miben élek éppen, itt és most? Minden pillanat egy-egy aktuális sorshelyzet.

Egy speciális erőtér. És itt a kérdés már nem statikus, hanem dinamikus: sorsszerű folyamatban hogyan lehetek szabad?

Vagyis mozgás közben hogyan érhetem el a szabadságomat? Lényegében minden jósjelben akkor, ha megőrzöm a vu-vei – a nem-cselekvés spontán képességét.

Ha ez előző oldali cikkem példáját a Jóskönyv nyelvére lefordítom: a kérdés az, hogy az Okos Tücsök vagy Pinokkió, a fabábú akaratát követem.

A Ji Kinget az Okos Tücsöknek írták. Mert a vu-vei titkát csak Ő tudja.

A könyv feltételezi, hogy van bennünk egy ilyen Okos Tücsök. Ha nincs, meg se értjük az egészet. Pinokkió szerepének két fontos jellemvonása van.

Az egyik: hogy pillanatnyi vágyai, reményei és ambíciói hajtják. Ember lett – tehát abban a hiszemben van, hogy azt teszi, amit akar. Élvezi, hogy már nem fabábú – bár környezete annak tartja mégis. És a világban – nagy fintora ez a sorsának! – csakis mint fabábú tud érvényesülni. Őt, aki élvezi, hogy ember lett végre, szabad ember, aki végre azt csinál, amit akar, eladják egy mutatványosnak, ahol éppen az történik vele, amit legkevésbé szeret: újra a fabábú szerepét kell játszania.

Vagyis sorsát ugyanott kell folytatnia, ahol föllázadt ellene – csak sokkal nehezebb és megalázóbb körülmények között.

Ez az, amit a Jóskönyv úgy hív, hogy megszégyenülés.

Lázadni lehet a sors ellen – de ez lesz a vége. Ennek a szomorú „szabadságharcnak” fokozatai vannak. Van, amikor a hamis útról még vissza lehet térni.

Van, amikor önakaratunktól függetlenül kényszerültünk rá. (Akkor el kell viselnünk, s kivárni az időnket.) 

És léphetünk olyan mély gödörbe is, amelyből sokáig nem tudunk kimászni.

Valamennyien Pinokkiók vagyunk.

Eláruljuk „Teremtőnket”, az öreg Dzsepettót – és nem hallgatunk a Bölcs Tücsökre, akit a Sors a segítségünkre küld.

Azt hisszük, az a lesz jó nekünk, ami végső soron rossz – és az a rossz, ami végső soron jó. Minden egyes jósjel és vonás az Okos Tücsök üzenete. Lehet, hogy olyan tanácsot ad, mely rövid távon nem kifizetődő.

Pinokkió ugyanis az önakaratát követi. A pillanatnyi vágyait. Az ambícióit. Vagyis a „szabadságát”.

A meséje azt mutatja, hogy vágyainak teljesedéséért két dologgal fizet.

Az egyik, hogy boldogtalan lesz és kétségbeesett.

A másik, hogy rab.

Boldogság és szabadság helyett – szorongást, szégyent és rabszolgaságot kapott.Vagyis átélte az embersors tragikumát.

Ezt éljük, mindannyian. Pinokkiók vagyunk.

A hinduk ezt úgy mondják: avidja – vagyis tudatlanok lettünk. A keresztények: bűnbe estünk. Elvesztettük az értelmes látást és a boldog paradicsomot. Így aztán életünket végigkíséri a gond és a szenvedés.

Pinokkió nagyon buta.

Fafeje van. 

Mit jelent a butaság?

Azt, hogy nem tudja fölismerni, mi a jó neki, és mi a rossz.

Mi is így vagyunk.

Amiről azt hisszük, jó, bajba, sötétségbe és sokszor halálba visz.

És amiről azt hisszük, rossz – ilyen például a lemondás, az áldozat, az önzetlenség, az alázat, a vágytalanság, az önakarattól és agressziótól való megszabadulás-, végső soron jó közérzetünk, de még „szerencsénknek” is alapja.

Egy Okos Tücsök egyszer azt mondta rólunk:

„Bocsáss meg nékik, Uram, mert nem tudják, mit cselekszenek.”

A Pinokkió: remekmű.

A szellemlázadás s az ember „bűnbeesésének” egy gyermek számára érthető példázata.

A gyermekek azért értik meg, mert az éntudat kialakulásával minden gyermek átmegy a lázadás fázisán. Mindegyik önmaga akar lenni, saját ura – föllázad a szülei ellen, s véget szeretne vetni a gyermeki fabábúsorsnak, bármennyire is szeretik őt.

Meg akarunk szökni hazulról. Élni akarunk! Szabadok akarunk lenni! Bele akarjuk vetni magunkat a létforgatagba.

Segítségünkre nem az „atyánk” siet – hanem a Szent Szellem. Vagy ahogy hibásan átment a köztudatba: a Szentlélek.

A Bölcs Tücsök segít. A Jimmy Cirip. Csak egy pici hegedűje van. A Tücsök hűséges – soha sem hagy el. És ami fontos: szeret minket.

És ami még ennél is fontosabb: bennünk él!