Ezoterikus zöldséglexikon – Cékla

 A vörös gumók vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag leve legalább olyan közkedvelt, mint a gumókból készített saláta. A növény gyógyhatásait azonban kevesen ismerik. A népgyógyászatban régóta vérképzőnek tartották. A múlt század és a századelő kutatói népi babonaságnak vélték mindezt, mígnem klinikai vizsgálatokkal igazolták, hogy a régi népi megfigyelés igaz. Mivel úgy tűnik, hogy a céklalé segít a vörösvérsejtek regenerálásában és szaporodásában, vérszegénység, leukémia és malária esetében kiegészítő gyógymódként adagolják a pácienseknek. Alfred Vogel svájci gyógynövényszakértő szerint a céklalé kiváló influenza- és hűlés elleni szer, ezen túlmenően sikeresen alkalmazható a nyirokrendszer daganataiban, a magas vérnyomás kezdeti stádiumában, valamint a vakbél irritációja esetén.

1961-ben nemzetközi érdeklődést váltott ki dr. Ferenczi Sándor felfedezése, aki állatkísérletekben megfigyelte, hogy a cékla vörös festékanyaga (betain) tumorellenes hatású. A betainnal kezelt páciensek vérképe már néhány hét múlva jelentős javulást mutatott. (Ajánlott dózis: naponta 1 liter frissen préselt vagy centrifugált lé, három hónapon keresztül, megszakítás nélkül.) A pozitív hatást a hivatalos orvostudomány képviselői kétségbe vonják, ugyanakkor természetgyógyászok felhívták a figyelmet arra, hogy nem minden céklalé azonos minőségű. A lékúrára alkalmas cékla biológiai termesztésű, amelyet nem kezeltek nitráttartalmú műtrágyával, s leveleit folyamatosan éri a napfény.

Az ájurvédikus orvoslás „csukandar” néven szintén kiváló vérképző gyógynövényként említi a céklagumót, amely ezen túlmenően megóvja a szervezetet a túlzott elsavasodástól. Indiában a célkalevet májbetegségek, székrekedés és bélbetegségek kezelésére használták. A hagyományos indiai gyógyászat piszkos bőr, mitesszerek, pattanások és korpásodás ellen az alábbi receptet javasolja: A cékla főzővizét 3:1 arányban ecettel keverik. Ezt a folyadékot a kezelendő bőrfelületre kenik, illetve a fejbőrbe masszírozzák. Érdekes, hogy a híres tizenhetedik századi angol füves orvos, Nicholas Culpeper is hasonló keveréket ajánl fagyásra, fekélyekre, daganatokra, hólyagképződésre, rühesedés ellen, korpásodásra és hajhullásra.

A növény legrégebbi archeológiai lelete egy újkőkorszaki (Kr. e. 4000) település a mai Hollandia területén. Etnobotanikusok szerint a céklát először Szicílián kezdték el termeszteni. A vadon termő növényt begyűjtötték, majd két változatát tenyésztették ki: a vörös (alkalmasint fehér) gumójú céklát és egy levélzöldséget, a mángoldot – pontosabban e mai növények őseit. A Kr. e. második évezredben silqua néven termesztették a babilóniaiak és a föníciaiak. Európa északi, zord időjárású tájaira a rómaiak juttatták el. Évszázadokkal később, az immár kereszténnyé vált germán birodalomban a dinasztiaalapító Nagy Károly rendelte el a cékla termesztését. A korabeli kolostorok kertjeiben is megtaláljuk a céklát, de a köznép étrendjében továbbra is alárendelt szerepet játszott.

De a mélyen a földben gyökerező, „földhöz-ragadt” cékla csak az egyre inkább materialistábbá váló új világrendben, a XVI–XVII. században kezd elterjedni. A földben növekvő gyökérgumó magába szívja a talajban található értékes ásványi sókat: a kalciumot, foszfort, káliumot, magnéziumot, vasat, rezet, ként, jódot, bórt, lítiumot, stronciumot, klórt, és nyomokban az olyan ritkafémeket is, mint pl. a rubídium és a cézium. A cékla más, vele rokonságban álló növényekhez hasonlóan nem érzékeny a klórra, egyesek szerint kifejezetten kedveli, ha néha egy kevéske konyhasót hintenek a földjére.

A felvilágosodás korában (XVIII. század) sok helyütt felhagytak a középkori vetésforgó alkalmazásával, és a földeket a céklából kitenyésztett fehér cukorrépával telepítették be, hogy az állatok téli takarmányozásáról gondoskodjanak. Ennek hatására javult a húskínálat. A beta vulgaris azonban más módon is hozzájárult a modern életmód kialakításához. Andreas Sigismund Markgraf német vegyész 1747-ben kimutatta, hogy a céklából tenyésztett répában rengeteg cukor található, s ez a cukor kémiai szempontból azonos a nádcukorral. A XVIII. sz. végén egy Achard nevű gyógyszerész felső-sziléziai birtokán különösen magas cukortartalmú (8,8%, a mai cukorrépa cukortartalma 20%) répát kezdett termelni, így a napóleoni birodalomban olcsó, európai cukorhoz lehetett hozzájutni a brit embargó idején is, amely a kontinenst elvágta az akkoriban a Karib-szigetekről importált, drága nádcukortól. Ennek hatására Európában felvirágzott a cukorgyártás, amely csakhamar hatalmas iparrá fejlődött. Az addig kifejezetten drága gyarmatárunak számító kristálycukor, amely a gazdagok kiváltsága volt, egyébiránt pedig a gyógyszerészetben használták, immáron olcsó tömegcikké vált. Ennek messzemenő következményei lettek: az európai lakosság valósággal habzsolni kezdte az édességeket. Virágzott az édességgyártás, a szeszesital-gyártás – és a fogászat.