Tallózás a növénygyógyászat világából – Té­len esszük, nyá­ron néz­zük. Mi az?

A metélőhagyma kí­nai el­ne­ve­zé­se igen ta­lá­ló, je­len­té­se: „ék­szer a zöld­sé­gek kö­zött”. Nyá­ron cso­dál­hat­juk sze­met gyö­nyör­köd­te­tő li­lás-ró­zsa­szín vi­rág­göm­böcs­ké­it, té­len vi­ta­min­for­rás­ként ehet­jük ha­ra­go­szöld szá­rait. A fü­ves­köny­vek ősi­dők óta gyó­gyí­tóerőt tu­laj­do­ní­ta­nak a snid­ling­nek, vi­ta­min­ban gaz­dag, vas­tar­tal­ma is je­len­tős, emész­tés­ser­ken­tő ha­tá­sú. A metélőhagyma fi­nom­ra vág­va le­ve­sek­hez, zöld­fő­ze­lé­kek­hez, krum­pli­pü­ré­hez, sa­lá­tá­hoz ad­va ja­vít­ja az ét­elek ízét és nö­ve­li a táp­ér­té­kü­ket. A té­li hó­na­pok­ban tej­fö­lös­po­hár­ban kap­ha­tó me­té­lő­hagy­mát ül­tes­sük át egy na­gyobb cse­rép­be és tegyük ab­lak­ba vi­lá­gos hely­re.

Ezt a dísz­nö­vény­nek is be­il­lő hagy­mát ko­ra ta­va­szi ve­tés­sel kert­ben, bal­kon­lá­dá­ban, cse­rép­ben egy­aránt ter­meszt­het­jük.

Té­li vér­pezs­dí­tők

Meg­hű­lés, in­flu­en­za el­ső je­lei­nek meg­je­le­né­se­kor, ami­kor le­vert­sé­get, hi­deg­rá­zást, fáj­dal­mat ész­le­lünk, gyógy­szer he­lyett elő­ször al­kal­maz­zunk vér­ke­rin­gés-ja­ví­tó, me­le­gí­tő nö­vé­nye­ket: bors­fé­lé­ket, fa­hé­jat, gyöm­bért, ka­kukk­fü­vet, med­ve­hagy­mát, pa­pri­kát, roz­ma­rin­got. A ter­mé­sze­tes vér­pezs­dí­tők több­sé­ge fű­szer­nö­vény, kö­zös tu­laj­don­sá­guk, hogy sti­mu­lál­ják a szív- és ér­rend­szert, erő­sí­tik a szer­ve­zet vé­de­ke­ző­ké­pes­sé­gét, se­gí­tik a máj­mű­kö­dést, csök­ken­tik a lá­zat, ki­tű­nő láz­csil­la­pí­tók, meg­szün­te­tik a vég­ta­gok hi­deg­sé­gé­ben meg­mu­tat­ko­zó he­lyi ke­rin­gé­si za­va­ro­kat. A fa­héj­ból, gyöm­bér­ből, ka­kukk­fű­ből és a roz­ma­ring­ból – fű­szer­ként va­ló hasz­ná­la­tuk mel­lett – ké­szít­he­tünk il­la­tos for­rá­za­tot, me­lyet méz­zel, ci­trom­mal íze­sít­ve fo­gyaszt­ha­tunk. A fe­ke­te- vagy fe­hér­bors­sal, pi­ros­pa­pri­ká­val ét­elein­ket gya­krab­ban fű­sze­rez­zük. A med­ve­hagy­mát té­len csep­pek for­má­já­ban, ko­ra ta­vasszal nyer­sen fo­gyas­szuk.

A fo­ko­zott vér­ke­rin­gés ha­tá­sá­ra szin­te ki­mo­sód­nak az erek­ben és a szö­ve­tek­ben le­ra­kó­dott sa­lak­anya­gok, élén­keb­bé vá­lik a bél­mű­kö­dés. Gyen­ge gyom­rú­ak, fe­kély­be­te­gek elé­ged­je­nek meg a bor­si­ka­fű (bors he­lyett) és a meg­sze­lí­dí­tett csí­pős­ség­men­tes pa­pri­ka hasz­ná­la­tá­val.

A rá­gó­gu­mi előd­je

Az er­dei fe­nyő meg­seb­zett kér­gé­ből ki­fo­lyósár­gás-bar­nás anyag a fe­nyő­gyan­ta, me­lyet a törzs­re rög­zí­tett edé­nyek­ben le­het össze­gyűj­te­ni. Er­dély­ben ré­gen el­ter­jedt szo­kás volt a gyan­tar­ágás, az er­dei mun­ká­sok fog­tisz­tí­tás­ra hasz­nál­ták, emel­lett jó ha­tás­sal volt az emész­té­sük­re és nö­vel­te éle­te­re­jü­ket. Az asszo­nyok azért rág­ták, hogy a fo­nal­sod­rás­hoz több nyá­luk kép­ződ­jön, a gye­re­kek pe­dig azért, ami­ért a mai gye­re­kek is sze­re­tik a rá­gót. Ha egy lány el­fo­gad­ta a fiú ál­tal ki­rá­gott gyan­tát, az azt je­len­tet­te, hogy szí­ve­sen ve­szi a kö­ze­le­dé­sét.

A har­mad­kor­ban élt fe­nyők meg­kö­vült gyan­tá­ja a bo­ros­tyán­kő, me­lyet a kí­nai gyó­gyá­szat­ban fe­le­dé­keny­ség és duz­za­na­tok ke­ze­lé­sé­re nap­ja­ink­ban is hasz­nál­nak.

 Fotó: AdobeStock