Psziché, a lélek lélegzete

Psziché: a fogalom története

A pszi betű a görög ábécéhez tartozik, és a pszichológia szimbóluma és ikonja is. A psziché, „pszüché” szó az antik görög költészetben és Homérosznál születik meg az „élet lehelete”-ként, vagyis anemosként, illetve a későbbi filozófiai hagyományokban animaként fordították le, lélekkel bíró lénynek. Az a lehelet, amely a testnek a lelket és tudatot ajándékozza. Minden egyes egyénre jellemző az életében, majd az élet végén a halál pillanatában elhagyja a testet, a szájon vagy egy súlyos sérülésen át kilépve abból. A fogalmat aztán Arisztotelész használta újra.

Ez a szó ilyen értelemben biztosan kapcsolatban van az indiai „prána” szóval és az ahhoz kapcsolódó tanításokkal. A prána ugyanúgy életerőt és lélegzetet is jelent, illetve azt a finomenergetikai testet is, amely a megtestesülést lehetővé teszi. Descartes újraértelmezte a fogalmat „res cogitans = gondolkodó dolog”-ként. Vagyis az emberben rejlő isteni elemként, a testtel, mint „rex extensá”-val = kiterjedt dologgal, vagyis általában véve a kozmikus anyag részével szembeállítva azt.

Ezek az általa meghatározott háromféle szubsztanciából a két végesnek nevezettek, míg a harmadik a végtelen, azaz Isten. Majd a XIX. századtól kezdve, a pszichológia megszületésével, a fogalom elveszti mitikus és vallásos tartalmát, hogy magára öltse az „agyműködés” technikai jelentését. Időről időre a különböző kultúrák és gondolkodók úgy határozták meg a pszichét, hogy hol a fenti nézőpontok egyikét, hol másikát helyezték előtérbe, ezért a fogalom ma sem egyértelmű.

Anima/Lélek

Az „anima” a latin animából, a görög ánemoszszal, lehelet/szél összefüggésben. Sok vallásban, hagyományban és filozófiában az élőlény vitális és szellemi része, amelyet különállónak tekintenek a fizikai testtől. Rendszerint a lélegzéshez kapcsolták, innen az etimológia is. Eredetileg a személy lényegének a kifejeződése, a „szellem” vagy az „én” szinonimájaként értelmezve. Míg a modern kortól kezdve egyre inkább az emberi lény tudatával vagy tudatosságával azonosították.

A lélekhez gyakran kapcsolódik az a lényegi egység és az alapjában véve változatlanság elképzelése, amely megmarad a test változásai mellett is, és irányítja annak a működését. A kinyilatkoztatott vallások szerint Isten a lelkek teremtője. Egyes kultúrákban lelket tulajdonítanak a nem emberi élőlényeknek is, és időnként még tárgyaknak is (mint pl. folyó), ez az animizmusként ismert hit.

Az ókori egyiptomiak számára az ember spirituális kivonata három természetfeletti elemből áll: a ba, a ka és az akh. (Lásd Természetgyógyász Magazin, 2016. április: „Természet- és Nap-vallások 3.” c. cikket!) A perzsa zoroasztrizmusban is létezett a lélek és a halál utáni megítéltetés fogalma. Olyannyira, hogy a lelkeknek egy nagyon keskeny hídon kell átmenniük, a „Cinvat”-on. És ugyanígy az iráni mitraizmus is beavatási utat hirdetett a lélek megváltására.

A lélek, psziché fogalma a hindu vallásokban

A hinduizmusban és a hozzá kapcsolódó vallásokban a lélek az emberi létezés legtisztább és legfinomabb megnyilvánulása. Az az alapelv, amely mindennek életet ad, és amely befolyásolja és jellemzi az egyén fejlődését. Örökkévaló, tehát mentes a születéstől és a haláltól. Nincsenek „burkai”, kiterjedése sem, ezért Anupadakának is nevezik, vagyis mentes minden olyan megnyilvánulástól, ami elválasztaná a teremtés többi részétől.

Az elválasztó elv, az „ego”, csupán ennek a végtelen energiának egy korlátozott visszatükröződése. Az ember reinkarnációi során átélt élményei, tapasztalatai a lélek csomagjának a részeivé válnak. Csak a beavatott mesterek képesek azonban visszaemlékezni az  előző  életeikre. Mivel ők nem az alsóbbrendű, másoktól elválasztó egóval azonosítják önmagukat, hanem az igazi egységesítő elvvel, így az együttműködés a lélekszikrájukkal tökéletes. Minden jógaútnak, a különböző filozófiáknak és a keleti vallásoknak lényegében a célja: az ego szolgaságából való megszabadulás, és a végső összehangolódás a saját lélekpont energiájával. A védikus hagyományban beszélnek az egyéni lélekről (jiva vagy jivatma) és Felsőlélekről (Paramatma).

Az Atmant kettős kiterjesztéssel lehet értelmezni, úgy, mint világlelket, és úgy is, mint az egyéni lélek princípiumát. A jóga célja éppen az, hogy a jiva egyesüljön a Felsőlélekkel (Isten, Bhagwan). Így az igazi megvalósulásra és a szenvedés megszüntetésére törekszik. Végső soron a jivatma soha nem szűnik meg, nem olvad fel sem a Paramatmában, sem a Brahmandban. A Brahmand tulajdonképpen egyenlő a Nirvánával, vagyis a lelkek lakóhelyével. A lélekpont ott csak egy speciális állapotban „pihen”, amíg nem jön el a világciklusban újból a testet öltése és az inkarnációi ideje. Amikor már egyszer testet öltött, vagyis lejött a Nirvánából emberi testbe, nem térhet oda újból vissza. Csak az adott világciklus végén, amikor a Paramatma által újból eléri a Nirvána állapotot.

A védikus legmagasabb szintű tudás az atmáról

A védikus hinduizmusban a lélek, az „atma” tehát egy kiterjedés nélküli energiapont. A homlokra festett tilak a jele, illetve a bindu a szimbóluma. Nem véletlen, hogy magának a bindunak az alapvető szanszkrit jelentése „pont”. A szellem pedig a finomenergetikai testek összessége, vagyis az aura, mely fénylést, kisugárzást jelent. De főleg a szellemtest jelentésben az asztráltest maga, amely az 1‒16. auraburok kisugárzását, rezgésrendszerét jelenti. Ilyen értelemben a pontnak, a bindunak a teremtés, létesülés folyamán a szellem az aurája. Sőt nyilvánvaló, hogy az atma/lélekpont először egy finomenergetikai testrendszert fog létrehozni, ami aztán a fizikai szinten a testként fog megjelenni.

Így a kauzáltest, mentáltest, asztráltest, éterikus test besűrűsödése következtében az alsó 3 fizikai dimenzióban megjelenik a föld, víz, tűz és levegő elemek által a fizikai test. A lélek az energiapont és fénycsillag, amikor tiszta állapotban van. A Nirvánában, a lélekhazában tartózkodó lélekmag testetlen, alvó állapotban van, nem sugározza a Fényt. Amikor éber állapotba kerül a lélek, tehát belépett a fizikai megvalósításba, továbbá tiszta, nem homályosítja el fényét az ego, akkor sugárzik. Magának a léleknek van egy belső isteni magja, amely időben változatlan. De maga a lélek veszíthet biofotonokat a megtestesülése folyamán, így képessége csökken a tökéletességre.

A lélek nélkül a test nem működik. Illetve, ha a lélek nem tiszta, nem teljes, akkor a testben is problémák, energiahiányok/betegségek/konfliktusok keletkeznek. Ha ez egy olyan mértékűvé válik, hogy az éterikus testben az életerő egy szint alá csökken, a test elveszti a 4 elemmel való kapcsolatát, akkor a lélek távozik, kilép a testből a szellemtestével együtt. Az új megtestesüléskor pedig a lélek belép az új testbe a szellemtestével együtt. (Lásd Természetgyógyász Magazin, 2011. február: „ Az újraszületések láncolata” c. cikket!)

Az Aranykorban és az Ezüstkorban mennyei állapotok vannak

Valóban a lelket kell megváltani. Mert a lélek a szellem és test teremtője is, a lélekben, a binduban keletkeznek eredetileg az elváltozások ‒ szanszkritül „vikár” ‒, amelyet aztán hibának, bűnnek fordítanak. Ez egy olyan energiahiány, amely fellépése során sérülnek a finomanyagi és sűrű anyagi formát felépítő mandalák. Vagyis a tiszta szakrális geometriai formák. A „vikár” miatt jelenik meg a harag, a kapzsiság, az irigység, a gőg, a butaság, a féltés, a féltékenység. Fizikai testi szinten a betegségek. Ezért van az, hogy az Aranykorban és az Ezüstkorban mennyei állapotok vannak, teljes a boldogság. Nincsenek betegségek, mivel maga a lélek teljes.

Ekkor még van Fény és tisztaság a világban. Majd a későbbi korokban elfelejtik a lények ezt a fénytudatosságukat, a Paramatmával/Legfelső Lélekkel való kapcsolatvesztésük miatt. Majd az Átmeneti Korban – a Vaskor az új Aranykor között – a Paramatma által a jivatma visszanyeri az eredeti tisztaságát és energiáját. A különböző korokban leszülető isteni inkarnációk állíthatják vissza ezt a kapcsolatot, beavatva, ráhangolva a Paramatma Fényére az erre nyitottakat.

A lélekmag­-tudatosság fontossága

Aki fenntartja a Fény/lélekmag tudatosságot, az tökéletesen képviseli a védikus ismeretekben a „Szó-ham”, vagyis „Az vagyok”, „isteni fénnyel rendelkező lélek vagyok” tudatosságát. Tehát az Aranykorban és az Ezüstkorban lélektudatosság van, vagyis a lélek tudja, hogy ő egy bindu/pont, amiből a Teremtés folyamata elindul, és ezzel ő az anyag mestere. Ez a ponttudatosság aztán folyamatosan táplálja az anyagi világot felépítő geometriát, mandalákat a forráspontjából, a Paramatmától jövő energia fénysugár formájában, amely az egyéni lelkeket táplálja, valójában a megváltás lényege.

De ezt csak akkor tudja fogadni a lélek, ha összpontosított és öntudatos, vagyis felismeri önmagát. Az elért fénytudatossággal fenntarthatóvá válik a világ tér-idő szerkezete. Ha a lélek bűntelen, nincs benne elváltozás, akkor rendezi a tér-idő struktúrát, ebből keletkezik a rend és harmónia a világegyetemben. Az érzékszerveken túli boldogság elérése az összpontosított lélektudatosság által lehetséges, a befelé fordulás során kapható energia áttöltése az indrijákba, az 5 érzékszervi tudatba.

Ezzel nem a külvilágból kapott kellemes testérzet, illat, íz, hang vagy látvány ad boldogságot. Sőt az ezt a szintet elérő gyakorlók az érzékszervi tudatosságukon és csakráikon keresztül töltik a világegyetemet, a káli júga/ vaskorszak mélypontja utáni Gyémántkort létrehozva. A lélekmagot körbevevő öt kosha (ejtsd: kósa, jelentése: energiatest) egyre konkrétabb funkciókat kezd el betölteni, ahogy a fizikai sűrű anyagi világhoz közeledik.

Az ősi és mai nyelvekben is van egy elvontabb, szubtilisebb lélekfogalom, és egy konkrétabb, fizikai világhoz közelebbi, differenciáltabb megnyilvánulása. Ennek megvannak a maga filozófiai alapjai, amelyek végső soron az indiai tanításokhoz visznek el a görög közvetítésen át. Majd ez megjelenik a modern gondolkodásban is. Bár ez utóbbi a lélek spirituálisabb megközelítését már teljesen elhanyagolja, valamint megpróbálja a tudati funkciókat teljesen a testhez kötni, akár hormonműködések formájában. Tudományos szinten a ma már közismert kvantumfizikai magyarázatokkal próbálják elfedni a lélekpont mindent vezérlő szerepét, amelyek aztán fizikai szinten is megnyilvánulnak a testi szintre jellemző specifikus formájukban.

A lélek, psziché fogalma a nyugati filozófiában

Keleten a védikus mitologikus gondolkodás és előadásmód helyett, pl. a Mahabharata és Bhagavad Gíta történetei, a buddhizmus megjelenésével gondolkodási változás történt, amelynek hatására megjelent a filozofikus, kifejtő érvelési mód. A görög és az indiai eszmevilág pedig folyamatosan kapcsolatban volt egymással. A nyugati és a keleti világot összekötő utak mentén nemcsak kereskedők és kereskedelmi áruk érkeztek keletről, hanem gondolkodók és tanítók is. Így a keleti eszmék eljutottak a nyugati világba. Valójában a görögök vezették be a lélek fogalmát a nyugati kultúrába, a kereszténység is tőlük vette át.

A lélek fogalma először Szókratésznál jelenik meg, amellyel azt a filozófiai érdeklődés középpontjába helyezte. Csak Szókratész és a tanítványa, Platón alkalmazza a psziché szót arra, hogy az ember belső életét jelölje meg vele, amely ezzel teljes méltóságra, elfogadottságra tesz szert. Szókratész azt állította, hogy az ember feladata a lélek gondozása: ma önvizsgálati meditációnak mondhatnánk. Előtte a filozófusok csupán a világgal és a természettel kapcsolatos tényezőkkel foglalkoztak, és a lélek tudása kizárólag mitologikus jelentéseket tartalmazott.

Úgy tartották, hogy csak árny állaga van, amely csak a Hádészban/alvilágban képes létezni, anélkül, hogy ki tudná nyilvánítani az éltető energiáját. Vagyis elvesztette a föld, víz, tűz és levegő elemekkel való energiakapcsolatát. Givanni Reale szerint (1975) sokan tévesen úgy gondolják, hogy a lélek és a lélek halhatatlanságának a fogalma keresztény teremtés. Bizonyos szempontból a lélek és a lélek halhatatlansága ellentétes a keresztény tanítással, amely a testek feltámadásáról beszél.

Psziché: először a Teremtés könyvében jelent meg

Amiatt, hogy aztán az első patriarcha gondolkodók a görög filozófia kategóriáit alkalmazták, a kereszténység fogalmi apparátusa részben hellenizáló. Az Ószövetségben lélek/lehelet szó először a Teremtés könyvében jelenik meg. „Az Úr a föld porából formálta meg az embert, és az orrlyukain át belelehelte az éltető leheletet, és az ember élőlénnyé vált.”

Az Újszövetségben Pál apostol az embernek három részéről beszél, amelyeket testnek, léleknek és szellemnek nevez. Ez már Platónnál is így volt. A katolikus teológia szerint a lélek személyes, szabadon választ a jó és a rossz között, csak egy életre van alávetve a földi életnek a reinkarnáció lehetősége nélkül.

A görög filozófusok és a védikus tanítások

Platón szerint a lélek természetéből fakadóan a tisztaság és a szellemiség szimbóluma, mivel az ideákhoz hasonló. Nincsen kezdete, mivel teremtetlen; halhatatlan és testetlen. Az eredete az isteni lehelet, innen magának a szónak a jelentése, vagyis: szellő, fuvallat. Három tevékenysége van: ‒ a racionális (loghistón), mely a vezető szerepet tölti be, ‒ a bátorság által éltetett akarati/haragos (thumoeidés), ‒ és a vágyaknak alávetett epekedő/szenvedélyes tevékenysége (epithymetikom). A minden egyes emberben jelen lévő lélek ezen kívül a világlélek egy töredéke. Az ellentét Isten (tisztaság, tökéletesség, jóság) és az anyag (tökéletlenég, rossz) között, amelyet magától Platóntól vettek át, a lélek Istentől száll alá az anyagi testbe, és ez által beszennyeződik magának az anyagnak a gonoszságától. Itt van ez a kérdés, hogy a lélek, mint szellemi minőség, tiszta-e, vagy ilyen minőségében is tud tökéletlen és „piszkos” lenni, illetve az a kérdés, hogy az anyag eleve tisztátalan-e.

Erre a kérdésre ad tökéletes választ a védikus tanítás, hogy a lélek esetében is hat, működik a három alapminőség, a szattva, a radzsasz és tamasz. Minden létező ennek a háromnak az elegye, és így a léleknek is van tiszta állapota, amikor a szattvikus minőség az uralkodó benne, aztán radzsasztikussá, erőszakossá, haragossá válik, majd a tamasz, a tompaság, tehetetlenség, lustaság válik túlnyomóvá. Ezzel egyben egy ciklust is befut a földi világban az inkarnációi során, ez határozza meg a négy kort (Arany-, Ezüst-, Réz- és Vaskor), majd az Átmeneti/ Gyémántkorban a Paramatma Fénye újból tisztává teszi.

Maga az anyag is keresztülmegy ezen a cikluson, mivel ez utóbbi minőségeit a lélek állapota határozza meg. Ezzel a problémával a görög filozófusok is foglalkoztak, és ki-ki közülük más-más választ fogalmazott meg. Platón azt jól ismerte fel, hogy az ideák világában, vagyis a szubtilis világban nincs meg ez a hármasság, de az anyagi világba lépve a lélekben aktivizálódnak a gúnák/minőségek.

Arisztotelész

A platóni dualizmuson való túllépéssel kísérletezve, Arisztotelész úgy értelmezi a lelket, mint entelechia: az nem különbözik a testtől, hanem megegyezik a test formájával. Így a lélek számára azt a képességet képviseli, hogy megvalósítsa a test vitális képességeit. Az örökkévalóság elve lakozik valójában a tudatos/ értelmes lélekben, amely azonban testi szerv támasza nélkül működik. Arisztotelész nem tisztázza a kapcsolatot a lélek és test között, sem azt, hogy az értelmes lélek örökkévalósága egyéni-e; ezt a problémát a középkori filozófia fogja vita tárgyává tenni. Ezen elvből azonban a funkciókat különbözteti meg, három lélekben megszemélyesítve azokat: ‒ a vegetatív lélek, amely az ösztönös fiziológia funkciókat vezérli (azokat, amelyeket mi állatinak/ösztönösnek nevezünk, ezek: táplálkozás, növekedés, reprodukció),

• az érző lélek, amely a mozgást és az érzékelést uralja,
• a gondolkodó/értelmes lélek, amely a racionális gondolkodás forrása, és amely az öntudatot irányítja, az akaratot és a választást. Az eddigi ismertetett elképzelésektől eltérően, Epikurosz nem hitt a lélek halhatatlanságában, habár elismerte a létezését, és a szervezetben szétszóródó, atomokból álló testi minőségnek tartotta: számára a halál végleges volt, ami éppen a lélek feloldódásából állt. Azonban ez ő és tanítványai érzékszerveinek tökéletlenségéből adódott, mert csak az éterikus test halál utáni szétszóródását, feloldódását érzékelték.

A reneszánsz idején újra felfedezték

Az ókori Görögországban az orfikus misztériumok szerint a test „börtön” a lélek számára, amelyből annak beavatási rítusok által kell kiszabadulnia. Más misztikus megváltási jellegű kultuszok voltak az eleusziszi és a dionüszoszi misztériumok.

Ezek titkosak voltak, és a mai napig nem is lehet tudni róluk semmit, csak talán a filozófiai rendszerükből lehet rájuk következtetni valamennyire. Az indiai védikus és buddhista tantrikus beavatási rendszerek fennmaradtak az időben, így többet lehet róluk tudni, de valószínűleg hasonlóak lehettek az egyiptomi és görög beavatások is, mint a tantrikus beavatások, mivel a görög filozófusok is végül is ugyanazokat a témákat boncolgatják, mint a hindu és a buddhista rendszerek. Mindenesetre a reneszánsz idején újra felfedezték a görög filozófusokat eredeti nyelven és eredetiből készült fordítások által, míg addig csak latin és egyházi közvetítéssel voltak ismertek, és így jöttek létre a neoplatonikus iskolák. Mindenképpen felfedezhetjük, hogy elképzeléseik mélyen áthatják mai gondolkodásunkat a lélekről, bármelyik közvetítési útról is legyen szó.

Fotó: Adobe Stock