Látván látni

Nézni és látni körülbelül olyan különbség, mint dumálni, fecsegni vagy mondani valamit. Meglátni valamit az olyasmi, mint kimondani, megnevezni. Sokkal több, mint az észrevétel, felfigyelés vagy szemlélődés. Valakinek a veséjébe látni annyit jelent, az emberségét vizsgálni, jószívűségét mérlegelni. A hetedik napon az Úr látta, hogy a világ, amelyet teremtett, jó. Láttatni magunkat egyenlő lehet titkaink felfedésével. A láttamozás, amikor kézjegyünkkel látunk el valamit, komoly nyomatékosító jel.

Egy kedves ismerősöm az újévi jó tündértől két dolgot kért: egészséget és tisztánlátást. Ez utóbbi életével, sorsával, kapcsolataival állt összefüggésben. Szeretne kiigazodni élettörténetében, sorsában, feladatában, helyével a világban a nap alatt, ehhez kért a jó tündértől tisztánlátást. A látásnak és tisztánlátásnak valóban vannak fokozatai. Mást lát a kisgyerek, amikor felfedezi saját kezeit és hosszasan nézegeti, vagy amikor először pillantja meg magát a tükörben. Az álmodás folyamatának képlátása is igen sajátságosan fest elénk élményeket, emlékeket, olykor még jövőbelátást is.

A festők naturalisztikus, reális látásán túl a szürrealisztikus látás folytán színekben, árnyékolásban, formában vagy nonfiguratíve jelenítik meg a valóságot. A szobrászok formaérzékenysége ismét más látásmód, csakúgy, mint az építészek térlátása. És ekkor még nem szóltunk a filozófusok világlátásáról vagy az írók életérzéséről. Ezek mindegyike tág látóhatárt rajzol napszemünk által és napszemünk elé.

Azt, hogy a szemünk úgymond naptermészetű, a meseíróknál is megtalálhatjuk, a különböző csillag- és napszemű figurákban. De a tudományos világban is vannak ennek nyomai: Goethe, aki a színtannal és fénytannal sokat foglalkozott, írt arról, hogy a szem azáltal lehet képes felfogni a fényt, mert maga is fénytermészetű. Ezt a gondolatot úgy is megfogalmazhatjuk:

A Nap teszi lehetővé, hogy a Napot lássuk.

Mit jelent a Napot látni?

A FÉNY, a VILÁGOSSÁG érzékelését, felvételét, megismerését, visszatükrözését.

Ám a Nap sokkal több a fizikai napnál, az égitestnél.

A mi világunkban, a mi naprendszerünkben a teremtést, az életet, az éltető erőt, vagyis Istent jelenti. A világteremtő erőt, a Láthatatlant, aki a teremtésben nyilvánul meg, a látható világ által válik felfoghatóvá. Nem véletlen a „világ” és „világosság” közös gyökere.

A látás is több fizikai szint látásánál: mert a világossá válást, vagyis a megértést jelenti. Az angol nyelvben ez jobban kifejeződik, az I see nemcsak azt jelenti, hogy látom, hanem azt is, hogy értem.

Érteni valamit azáltal lehet, hogy szervesen beleilleszkedik a korábbi ismereteinkbe, gondolkodásmódunk részévé válik, összefüggést hoz létre, életre kel. Miként a növény, gyökeret ereszt és a magasba tör. Dimenziókat ível át.

Ezt a távlatot, a képzeletet a köznyelv is megfogalmazza, amikor arról beszél, hogy a lelki szemeinkkel látunk valamit, ami a jövőben fog csak reálisan elénk kerülni.

Mert más „tükör által homályosan” vagy „szemtől szembe”, „színről színre” látni az Urat, a világot és önmagunkat. Ily módon a szemünk a látás és lelki látás révén megismerő szervünk is egyben, amely képes a látszaton túli világ meglátására.

Olykor látomásokon keresztül fogja fel szemünk a jeladásokat a valóságról, igazságról, rejtettségekről. Mindez már a látás metafizikája, vízió, elragadtatottság, magasabb dimenzióból származó élmény.

Nemrégiben egy közgazdásszal beszélgettem, aki úgy jellemezte önmagát, hogy ő alulnézetből látja a világot, csak egy-egy intézmény gazdálkodásában jártas. A makrogazdaságot nem tudja áttekinteni. A részek felől közelít, azokat próbálja egyberakni, összeilleszteni. A cseppben próbálja meglátni a tengert.

Van azonban felülnézet is. Az egészből, felülről és kívülről befelé és lefelé irányuló analízis, amely például az egész testtől a testet felépítő sejtekig vezető kutatási út.

A problémák megoldásához például ez a magasabb nézőpont elengedhetetlen. Tudjuk, hogy a problémák saját szintjükön csak betokosodni, állandósulni, görccsé gabalyodni képesek. Az „oldás” a másik halmazállapotot, magasabb dimenziót, azaz a felülnézetbe emelődést jelenti. Feloldódik, megszűnik, eltűnik.

Előre és hátra vagy kifelé és befelé látni Janusnak sikerült a két arcával. Janus a múlt és a jövő metszésvonalában áll. Mindkettő végtelen.

A végtelen távlatot mustrálni és a végtelenről fogalmat alkotni, ez már valóban túlmutat a fizikai szem természeti látóhatárán. Ez már élet- és létfilozófia, hit és vallás, alkotás, metafizika és transzcendencia.

Önmagunkat behelyezni a végtelenbe pedig minden bizonnyal a legnehezebb feladataink közé tartozik.

Önmagunk látása – nem tükörben, hanem belső érzetben – és az öntudatra ébredés, ez már a látás igen magas foka. Megrendítő mozzanatai is vannak. Először önmagunk, egónk centrumából vagyunk képesek szemlélni a világot. Ám amikor a magasabb világrendbe próbáljuk magunkat elhelyezni, az csak önfeladás révén lehetséges. Ez is komoly belátást kíván tőlünk.

Alárendelődni a magasabb értékrendet képviselő világrendnek, magunkat akár fogaskeréknek, akár porszemnek látjuk, etikai érzéket kíván. Ez az emberség sarokköve, mérlegelés és egyensúlyteremtés a többdimenziójú kettősségekben.

A látás metafizikájában az önfelismerés igen fontos állomás.

Ez maga a hatványozódás művelete, amit látván látunk. A bennünk pislákoló isteni szikra életre keltéséhez kell. Ez bennünk a Nap, amely lehetővé teszi, hogy a Napot lássuk.