Exkluzív – Ábránd
Ha az ember ábrándozik, olyan világban él, amelyből nem lesz semmi.
Kétféle ábránd van.
Az egyik a gyermeki ábránd.
Ebben benne van még valami homályos emlékezés.
Szellemhazájára emlékszik a kis jövevény.
Azt őrzi, oda bújik vissza, az még az otthona.
Az igazi mesék: ilyen emlékeztetők.
Nem mai, felnőttvilágunk torzképei és „modern” rémtörténetei, hanem szellemvilági álomképek, tündérek, koboldok, varázserők, titkos átváltozások és csodák világa. Az igazi mesének nem az a célja, hogy „előkészítse a gyereket a felnőtt életre”, hanem hogy emlékeztesse őt szellemhazájára, ahol minden csoda jelképes, a jó is, a rossz is, ahol nincs még lehetetlen, és él az igazság.
A népmesék jelentős része ilyen ezoterikus és spirituális mű: egy emberfeletti világ történetei.
A gyereknek szokatlan, hogy itt nincsenek tündérek.
Csodalátó szemének a csodák még természetesek, s egész biztos, hogy anyjában és apjában is többet lát, mint két embert. Nagyobbnak, istenibbnek látja őket.
Amíg az emberiség nem vesztette el mítoszlátó lelkületét, ilyen világban élt.
Az istenek és félistenek, bár láthatatlanok voltak, de éppúgy közöttük éltek, mint a nagynénijük vagy a nagypapájuk.
A görög színházban az istenek nem képzelt, hanem konkrét lények voltak.
S azok a nagy költők, akik még nem veszítették el szellemi látásukat, a természetfeletti világban teljesen otthonosan mozogtak.
Shakespeare darabjaiban a tündéreknek, a szellemeknek s koboldoknak éppolyan fontos szerepük van, mint az embereknek, s ő maga a tündérek és természetszellemek lélektanát pontosan ismeri.
A Viharban vagy a Szentivánéji álomban a tündéreknek döntő szerepük van.
Nem azért, mert ez a nagy költő mesél – hanem azért, mert lát.
Ahhoz, hogy ezeket a darabokat valaki jól megrendezze, bele kell tanulnia a tündérvilág titkaiba – tündérológusnak kell lennie.
Határozottan meg lehet állapítani, hogy egy költő a tündért látja, vagy csak kitalálja.
Shakespeare látja őket, s ezért művei nem „mesék”, hanem nagy, transzcendens látomások és tanítások.
Népmeséink java része olyan korból ered, amikor a nép még látó volt.
Az ábrándozó gyermek tehát elhagyott szellemhazájára emlékszik még, ha mesét hall.
A baj ott van, amikor nem akar felnőni.
Nem akarja vállalni ezt az „e világot”.
Ezt az itteni realitást.
És tovább ábrándozik.
Többé-kevésbé valamennyien ezt tesszük, mert ez a világ mesétlen, keserves és nehéz itt élni.
Nem szívesen növünk fel.
Ezért inkább visszabújunk a képzelt paradicsomba.
Ez már menekülés.
Mindenkinek joga van hozzá, hogy kis életét álmokkal vegye körül, de tudni kell, hogy ezekből nem lesz semmi.
Ábrándozhat valaki szerelemről, társról, jó állásról, szép emberi kapcsolatokról, még arról is, hogy valami csoda történik vele…
De tudnia kell, hogy ebből nem lesz semmi.
Az ábrándok szép emlékek és búvóhelyek.
Nagy költők, akik nem veszítették el gyermekkorukat, sokszor ábrándoznak.
Egyet kell tudni.
Az ábrándnak nincs megvalósító ereje.
Nincs mágiája.
Nem lesz belőle semmi.
Nem azért, mert lehetetlenség, hanem azért, mert hiányzik belőle az a teremtő energia, amivel itt, ebben a tér-idő világban létre is tudna jönni.
Mivel ez csak emlék és búvóhely, nincs feltöltve energiával.
Olyan, mint a világ legszebb autója, amiben nincs benzin.
Bele lehet ülni a pompás bőrülésbe, forgatni lehet az aranyból készült kormányát, dudálni is lehet, és csodálatos, mennyei muzsikát ad a kürtje – csak nem megy, mert nincs benne benzin.
És nem is lehet feltölteni.
Csak üldögélni lehet benne és dudálni, s azt képzelni, hogy a tengerparton robogsz, s érzed a tenger sós illatát… talán melletted ül a szerelmed…
Szabad kezed kilóg az ablakon…
És – ahogy mondani szoktuk – belelóg a bilibe.
„Ábrándozás az élet megrontója.”
Így mondja a költő.
Nem értek egyet vele.
Sok mindenre jó.
Jogunk van mesét vonni magunk köré. Álomból védőpáncélt.
Káprázatból szőtt védőruhát.
De tudni kell, hogy most menekülőben vagyok.
Mint egy elfáradt vándormadár, leszálltam egy képzelt szigeten.
Itt kifújom magam.
Mély levegőt veszek, s míg hiszek az ábrándban: az élet szép.
De tovább kell menni.
