Válaszol a Jóskönyv – Az élő és a holt szó
Biztos tudod, hogy a Ji King valaha íratlanul élt az emberek között.
Ahogy íratlan volt a Biblia, a Tao bölcsessége és az emberiség legnagyobb szellemi hagyománya.
Apáról fiúra szállt.
Úgy terjedt, ahogy a népdalok, a zenék és az ősi táncok.
Mindenki fejből tudta, megtanulta, a vérében hordozta.
Nem azért, mert az írást nem ismerték.
Hanem mert azt akarták, hogy az átadás apáról fiúra, embertől emberig, szívtől szívig terjedjen.
„A betű öl, a lélek megelevenít” – mondta később Pál apostol.
Krisztus sem írt.
Csak egyszer, ujjával a porba.
Mindazt, amit mondott, s ami vele történt, mások írták meg, sok évtizeddel a halála után.
Az igazi Mester nem hisz a betűkben.
De az élet „sötétedni” kezdett.
Jött az alászállás, a tudat változása. Az ember egója kezdett megcsontosodni, szív-ember helyett fej-emberré vált, s nem tudta magába olvasztani és lényében megvalósítani őseinek kultúráját.
És akkor azt mondták a Bölcsek: írjuk le.
Jön a tél, vermeljük el a nagy titkokat, szebb időkre.
S egyáltalán: hogy ne vesszenek el!
Hogy megmaradjanak – legalább papíron.
Ez persze már nem ugyanaz – a lepréselt virág már nem él és illatozik, de legalább emlékeztet az eredetire.
Így született meg Kínában az írás.
A jósjelek valaha csak a „szent teknősbéka” páncéljába égetett jelek voltak.
Ezekből a képekből, sokat mondó, titkos vonásokból alakultak ki a képjelek.
Maguk a képjelek roppant sűrű üzeneteket hordoznak.
Egy kínai, ha ránéz, minden jelről egy egész könyvet tudna írni.
A tung jele – hogy egy példát mondjak – azt jelenti, hogy izgalom, izgatottság, mozgás, hatás, mozgásba, akcióba lendülés; amikor a tojáshéj fölpattan és kibújik belőle a kiscsirke; amikor a rügy fölfakad, a friss hajtás megjelenik. Nehéz dolgok mozgását is jelenti, stimulálást, fölkavarást, energiákkal telítődést… és ez csak néhány jelentés.
Tavasz-pillanat.
Éppúgy biztató, lelkesítő, mint ijesztő.
És minden képjel ilyen sűrű.
A sok jelentésből mindig a mondatbeli helye jelöli ki, hogy éppen melyikről van szó – de az összes többi jelentés is ott van mögötte.
Az ősi emberek ránéztek egy ilyen „képre” – és mindent tudtak.
Nem kellett magyarázat.
Ráadásul a képjel mindig máshová küld üzenetet, mint a hangjel.
Az egyiket látom – a másikat hallom.
A látás mindig egységélmény.
Meggyújtok a sötétben egy lámpát, s mindent látsz, azonnal és egyszerre.
De ha szavakkal el akarom mondani, mi az a „minden”, egy egész listát kellene leírnom, s még így is kimaradna belőle sok dolog.
Egy képre ránézel: minden rajta van.
De valamit hangokkal elmondani: ahhoz idő kell.
És lépésről lépésre teljesedik ki az élményed.
Ezzel a problémával szembesültem, amikor a Jóskönyvön kezdtem dolgozni.
Egy értő – látó – jósnak például nincsen szüksége a vonásokra.
Azoknak a benső „értelmezése” nélkül is lát mindent.
Ezért van az, hogy a legősibb szövegben még nem szerepeltek a vonások.
A hagyomány Csou hercegének tulajdonítja, hogy leírta külön-külön minden vonás rejtett drámáját, értelmét és üzenetét.
Ha azt kérdem tőled: Látod? – azt kérdeztem, hogy érted-e.
Mert amit az ember valójában megért, az olyan, mint a látás: minden ott van, egyszerre.
Nem kell külön magyarázni.
Fény gyúlt a sötétben.
A jóslat megértése: ilyen látás.
Amíg nem érted: nem látod.
Amikor hirtelen megérted: látod.
Mert a „„megértés” élménye: hirtelen.
Tung.
Lehet, hogy sok munka és logikai lépés vezet hozzá, de a végső, a legutolsó élmény mégis csak hirtelen.
Aha!
Fény gyullad benned.
S körülötted.
Világossá válik… Mi?…
Az egész.
Mindig az egész lesz világos.
Az összefüggés egész rendszere.
Ha benned világosság gyullad, egyszerre érted meg magadat, a párodat, a gyerekedet, a környezetedet, a világot, amelyben élsz…
A világosságnak (fénynek) az a természete, hogy villámgyorsan terjed.
Azonnal ott van… vagy legalábbis alig érzékelhető késéssel.
Világos?
