Exkluzív – Ősök és istenek útja

Hamvas Béla mondja, hogy két út létezik.
Az egyik az ősök útja, a másik az istenek útja.

Kezdetben ez a két út egy irányba vezetett.
Később kezdett eltérni egymástól.
Sohasem az istenek hagyták el az ősök útját, hanem az ember térítette el az irányt: elkezdett a saját útján járni.
Az elhajlás fokozatos volt, ma meg a két út homlokegyenest ellenkező irányba visz.
Ősök útja az, amelyen történelmi emlékezetünk szerint járunk, generációról generációra, mondjuk, mi, magyarok, István királytól a mai napig.
Az istenek útja pedig minden időben az erre húzott és fölfelé mutató merőleges volt. A történelmi szenvedélyt, vagyis az éppen időszerű közhülyítést soha el nem fogadó szemlélet.
Hamvas ezt a fölfelé látást úgy hívja: lelkiismeret.
A lelkiismeretünk ellenkezik azzal, ami van.
Minden korban és időben.
Érzi, sejti, tudja, hogy ami van, nem az igazi.
Érzi, hogy az élet rossz felé halad.
A lelkiismeretünk súgja meg állandóan, hogy nem lett volna szabad arra menni, amerre apáink és nagyapáink és dédapáink mentek, s a gyermekeink is jobb, ha nem arra mennek, ami felé mi mentünk – mert rossz vége lesz.
Ma már ez teljesen nyilvánvaló.
Hogy amit az ősök útján „haladásnak” neveztek, azt az istenek útján a „fény elsötétülésének”, „utolsó ítéletnek” hívják.
Az én lelkiismeretem gyerekkoromban villant föl először.
Már a második világháborúban, majd az utána következő rendszerben láttam, hogy ami történik ellenkezik a lelkiismeretemmel.
Hogy szegény apám, anyám sodródnak az árral, küszködnek a szennyes jelennel, s ha élni – s főleg érvényesülni – akarok, nekem is bele kell vetnem magamat.
És úsznom kell az árral. Akármilyen szennyes.
Ez van!
És el kell hallgattatnom a lelkiismeretemet.
És azt kell szuggerálnom magamnak, hogy igaz az, amit hazudnak. Az a normális, ahogy az emberek élnek, és abba az irányba kell sodródnom, ami felé mindenki halad.
Az ősök útját sokféle jelzőtábla szegélyezi.
Ezeken a táblákon ott vannak a politikai s a hiteltelenné vált vallások szavai, a beszédek, a szabályok, de ott vannak az íratlan szokások és kordivatok is, amiket a közösség akarva-akaratlanul ránk kényszerít.
Ott van minden emlék, amit szüleink és őseink éltek és adták apáról fiúra.
Ott vannak az előítéleteink, a tankönyveink, a felnőttvilág elvárásai. Ott vannak szüleink és nagyszüleink s az őseink tévedései, gyengeségei, beletörődései, vétkei, bűnei, hazugságai.
Ott van a sok megfelelési kényszer, az egyéni lelkiismeret hangjának korai elfojtása, a gyermeki lélek beledarálása abba a világba, amelybe született s élni kényszerül.
Ott van az is, amit ma úgy neveznek: trendi.
Ez már fura szó.
Nem a lelkiismeret szava, hanem a jelentől és a lelkiismeret hangjától megriadt kamaszlélek kifejezése: tudja, hogy a jelen nem jó, de nem fölfelé, az istenek útján halad, hanem hite szerint „előre”, az ősök útján akar menekülni.
A kamasz nem önmagához s az Élő Istenhez – hanem előremenekül, a jövőbe.
Így aztán nemcsak veszélyesen kezd élni – az még nem lenne baj –, hanem előkészítőjévé válik a sötét jelen után egy még sötétebb jövőnek.
Föllázad a szülei ellen.
De nem fölfelé – hanem előre és lefelé.
Mert amire azt mondták és mondjuk, hogy előre, az sajnos lefelé.
Soha még ennyire nem volt mindennapos téma az emberi faj fönnmaradásának kérdése.
Ma már nem a vallások és misztikus tanítások, hanem a tudomány kérdése lett: Ha így megy tovább, meddig élhet ember a földön?
Meddig lehet még ilyen vakon rohanni előre, lelkiismeret nélkül?
Meddig fosztogatható és pusztítható az anyatermészet?
Meddig hárítható még a veszedelmes technikai fejlődés által ránk idézett végzet?
Meddig lehet szellemi vakságban, morál nélkül, igazság nélkül, remény nélkül, eszmények nélkül élni?
Meddig bírjuk ki egymást és önmagunkat?
Meddig visel el bennünket a Föld?
A választ senki sem tudja.
Körülbelül száz évet saccolnak a tudósok, az optimisták valamivel többet, de azt már tudjuk, hogy az ősök útja a szakadékba vezet.
Ez mindenki számára nyilvánvaló.
Az ősök útja szembemegy az istenek útjával.
S aki az utóbbin akar haladni, szembemegy mindazzal, ami van.
Szembemegy a jelenével, szembemegy apja és anyja szokásaival, még akkor is, ha nagyon szereti őket.
Emlékszel Krisna és Ardzsuna történetére?
Ardzsuna drámája az volt, hogy szembekerült az őseivel, a rokonaival, a tanítóival, de még a saját lelkiismeretével is, mely először hibásan működött: nem látta, hogy az ősök útján maradt rokonaival igenis szembe kell szegülni – mert az ő útjuk lefelé, az övé pedig felfelé visz.
Ezzel a történettel indult valaha a Kali juga, a Sötét kor.
Ma is tart.
Ebben a helyzetben mindenkinek dönteni kell.
És a döntésében mindenki csakis önmagára hallgathat.
A benső hangjára.
Onnan szól az Igazi Hang – ha szól.