Exkluzív – Álarc, mely önmagunk elől takar
Ez Hamvas Béla legfontosabb gondolata.
Nem ő vette észre először, hogy hazugságban élünk, ő csak fölírta ezt a szót életművének
homlokzatára, mint leglényegesebbet.
De fölírta a saját homlokára is. Tudta, hogy kivétel nélkül mindenki hazugságban él, ha nem tud róla, akkor leginkább. Ő minden erejével igyekezett leleplezni magát, és igazságban élni.
Hogy azt élje, amit mond, és azt is gondolja, amit kimond.
Nagyon nehéz.
Ez ugyanis nem morális, hanem pszichológiai kérdés.
Senki sem látja saját magát.
Hiányzik az önismeretünk.
Hazudunk, önmagunknak.
Ez még nem is lenne olyan nagy baj.
A baj ott van, hogy erről nem tudunk.
És nem is óhajtunk tudni.
És ha valaki finoman figyelmeztet rá – azt eltapossuk.
Minél magasztosabb egy eszme, annál hatásosabban takarózhatunk vele.
Jézust azért ölték meg, mert ezt leleplezte.
Egyetlen istenhívő nem volt a főpapok és az írástudók között.
Csak azt hitték magukról, hogy ők azok.
Belül azonban teli voltak olyan mocsokkal és gyűlölettel, melyből megszületett a Golgota
minden borzalma – de ők nem tudták magukról, hogy „rossz emberek”.
Sőt!
Bizonyosak voltak abban, hogy az igazságot képviselték.
Az Isten Szent Ügyét.
Sok hitvány, vacak és aljas ember Mózes helytartójának képzelte magát, s lelkének mocsokságát becsomagolta a Tóra szentségébe, s ha valaki azt mondta nekik: gonoszok vagytok és hazudtok, ők azt mondták – és úgy is vélték –, hogy itt nem őket, hanem Mózest bántják és a Tórát sértegetik.
Ez a léthazugság.
Végigvonul az emberiség egész történetén. A politikán, a vallásokon és a filozófiákon át egészen a magánéletünkig. A gyerekneveléstől a párkapcsolatokig, az emberek közötti
minden viszonyrendszeren át: sok kis csatát megnyerünk ugyan, de az egészet elveszítjük.
Nem tudunk különbséget tenni az igazi és a valódi között.
Elsősorban önmagunkban nem.
Így aztán természetesen máshol sem. Nem tudjuk, ki az igazi református, katolikus, buddhista, és ki az álkatolikus, álreformátus és álbuddhista.
Nem tudjuk, ki az igazi magyar, és ki a magyarkodó álmagyar.
Mindkettő azt hiszi, hogy igazi.
Weöres Sándor a Teljesség felé c. művében, melyet a második világháború borzalmai
közepette írt, prófétai átkokat szórt az álmagyarokra, akik politikai szólamokkal, pántlikás zászlókkal és negédes indulókkal elpusztították népünk felét.
Senki sem tudja magáról, hogy „ál”.
Én se tudom.
Ám valódinak lenni veszélyes.
A valódi nem tud érvényesülni.
Közösségellenes.
Nem fogadják be.
Üldözik.
Vagy egyszerűen csak hagyják elpusztulni.
Hamvas a kommunizmus évei alatt a legvégső ítéletet nemcsak a kommunistákról, hanem a korabeli ellenzékről mondta ki. Azt írta, hogy ezeknek az „ellenállóknak” a szívében még mohóbb hatalom- és nyereségvágy él, mint a kommunistákéban. Eszmékkel takaróznak, igaznak, forradalmárnak hiszik magukat – valójában nem jobbak, mint az akkori pártelit. Jaj lesz nekünk, ha ezek hatalomra kerülnek!
De ez csak a kollektívum története.
A léthazugság legjobban egy házasságban zavar.
És főleg a gyereknevelésben.
Nincs gyerek, aki a maga tiszta szemével ne látná, hogy a szülei hazudnak. Nem azt élik,
amit mondanak.
És egy olyan morált akarnak tanítani, amelyet eszük ágában sincs betartani.
Egy apa, aki ügyeskedéssel, adócsalással és sokféle trükkel összelopkodta magát, morális felháborodásában felpofozza a fiát, ha az ellop egy tollat az osztálytársától.
Egy ilyen apa elájulna, ha csak egyszer is belepillantana „Isten osztálykönyvébe”, ahol
valódi tettei föl vannak jegyezve. Mindaz a mérhetetlen sok hazugság, mellyel önmagát – és a gyerekeit – a haláláig áltatta.
