Exkluzív – Az igazi tanító
Az igazi tanítót, ha beszélsz vele, onnan tudod felismerni, hogy nem ő a fontos, hanem te.
Nem a Tan fontos számára, hanem te.
És nem fecseg sokat, hanem hallgat.
Téged hallgat.
Figyel rád.
Hosszan figyel rád.
Te sokat beszélsz, magadról, az életedről, a gondolataidról.
Ő keveset.
És csak akkor szólal meg, ha már tudja, hogy ki vagy.
Ha pontosan tudja, hogy kinek s miért beszél.
És nem önti fejedre a tudományát, hanem csak annyit mond el belőle, ami megítélése szerint számodra éppen fontos.
Az igazi tanítót érdekli a sorsod.
Érdekli a gondod.
Meg akar érteni.
S tudja, hogy senki sem képes a lelkében élő legfontosabb kérdését azonnal megfogalmazni.
Amit először kérdezel, nem a te igazi kérdésed.
Amit másodszor, az sem.
Az igazi kérdés rejtve van benned, lelked mélyén, s nehezen jön föl.
Ezért az igazi tanító időt ad neked.
Sok-sok időt.
Mondhatnám úgy is, hogy végtelen türelmet.
Hagy beszélni, mert nem róla van szó, hanem rólad.
A legnagyobb ajándék, amit a tanítványának ad, az nem a tudás, nem a tan, és nem is a láthatatlan jó érzései – hanem az Idő és a Figyelem.
Lehet, hogy azonnal kibukik belőled a valódi kérdés.
Lehet, hogy csak órák múlva.
De ha nem tanítóról, hanem Mesterről van szó, ő még azt is tudja, hogy néha évekre van szükség, míg az ember leás magába, s fölnyitja lelkének azt a részét, amely önmaga előtt rejtve volt idáig.
A Mester: vár.
Rád vár.
Nem ő jön – neked kell menned felé.
Ő vár.
Ritka az ilyen érett, tanításra alkalmas személyiség.
Figyelem a beszélgetéseket, s azt tapasztalom, hogy a legtöbb áltanító éppen fordítva működik.
Önmagát mondja.
A hitét mondja.
A tudását adja elő.
Azt se tudja, kinek.
Nem is lát téged.
A lényeg: a produkció. A hatás.
Nincs veszedelmesebb dolog, mint ha egy önimádó (narcisztikus) ember tanítói feladatra vállalkozik. És nevelés helyett a saját tudásában, hitében, saját műveltségében, „elhivatottságában”, kiválasztottságában gyönyörködik.
Állandóan prófétál, igét hirdet, és ha érzékeny lelked van, s jó hallásod, fölfedezed, hogy számára nem a Tan fontos, hanem hogy ő hirdeti.
Önmaga a fontos.
Nem lát téged.
Közönségnek tekint.
Hatásra tör. Sikert akar.
Az áltanítótól nem lehet tanulni semmit – legfeljebb olyan gondolatokat, melyeket könyvekben is elolvashatsz.
S ez nemcsak a lelki és spirituális életben van így, hanem az élet más területén is.
Egy jó színházi rendező sohasem játszik „elő” – azt akarja, hogy a színésze játssza el jól a szerepét. Nem az a fontos számára, hogy neki sikere legyen a próbán, hanem az, hogy színészének legyen sikere az előadáson.
Lemond a dicsőségről. Átadja annak, akit tanít.
Egy jó sportedző is így működik.
Ha valaha világbajnok volt, most nem kezd brillírozni tanítványa előtt, hanem nagy alázattal, lépésről lépésre, nagy türelemmel megtanítja őt a titkokra. Rávezeti arra, hogyan tud majd egyszer ő is bajnok lenni. Sok-sok esztendő alatt.
Egy kezdő előtt nem is szívesen mutatja be tudását.
Attól tart, ha fölvillant egy magas színvonalú, nehéz megoldást, egy-egy „világbajnoki” kombinációt, elijeszti a tanítványát.
Tanítását az ábécénél kezdi.
És csak lassan, a tanítvány befogadási ütemét követve, halad előre.
Sok munkát kér tőled – és igen sok munkát fektet beléd.
Így működik egy spirituális mester is.
Manapság alig találsz ilyet.
Csendeset, figyelőt, türelmeset. Aki ismer, és vállal téged.
Aki azt akarja, hogy te többet tudjál, mint ő.
Akinek az a fontos, hogy előbb-utóbb fölnézhessen rád.
És azt mondja, büszkén:
– Ez az én tanítványom!
És mindenki látja, hogy túlszárnyaltad őt.
Mert te felnőttél, naggyá váltál, kiléptél a fénybe – s ő ott maradt lent, az árnyékban.
És mégis büszke rád és boldog! Hogy többet tudsz, mint ő!
Ez az a pillanat, amikor az Isten megdicséri őt.
Előbb nem.
Amíg nem találsz ilyen tanítóra, senkit ne kövessél.
Inkább hallgass magadra.
