Exkluzív – Egy tiszta pillanat
Döbbenetes dolgot olvastam.
Kierkegaardnak, a nagy filozófusnak meglehetősen rideg, boldogtalan élete volt. Magános ember volt, nemigen volt senkije. A siker is elkerülte: csak halála után derült ki, hogy korunk egyik legnagyobb gondolkodója volt. Műveiben leleplezte a hamis vallásosságot s számon kérte a valódit.
Nos, amikor haldoklott, utolsó, alig-alig érthető mondata ez volt:
– Most látom, hogy szeretetben éltem!
Ennyi.
Azt sok könyvben olvastam már, s néhányan, akik visszatértek a halálból, el is mesélték, hogy odaát fényélmény fogadta őket, egy semmihez nem fogható szeretet. Nem csak átölelő, de belőlük is áradó szeretet, valami olyan csodálatos állapot, melyet sohasem éltek át idáig, s ami miatt nem szívesen jöttek vissza a földre, folytatni az eddigi életüket.
Úgy kellett kitépni magukat ebből a hatalmas szeretetélményből, mint az ébredő embernek, aki nem szívesen bontakozik ki gyönyörűséges álmából.
Visszamenni újra a közöny, a gyűlölet, a félelem és a megpróbáltatások világába igen nehéz. Főleg, ha rátaláltunk arra az állapotra, amelyet örökké kerestünk.
Kierkegaard esetében azonban másvalami történt.
Ő nem volt még odaát.
Itt volt még.
A határon.
És nem túlnézett rajta, nem átlátott a másvilágba, hanem visszanézett az eddig magános és szorongónak vélt életébe, és döbbenten tapasztalta, hogy nem is volt magános és szorongó, hogy ami gyermekkorától a haláláig történt, kolosszális tévedés volt. Rideg és szorongató káprázatban élt, s nem vette észre a valóságot: hogy minden pillanata teli volt szeretettel.
Csak a rosszat látta, a szorongásra s a közönyre figyelt, s nem vette észre, hogy
a szeretet óceánjában úszik.
Döbbenetes élmény!
Visszamenőleg rájönni arra, hogy egy hosszú életet boldogtalanul éltem le, s most egyetlen pillanat, amikor már késő, amikor már nem lehet visszamenni és leélni újra az egészet, rádöbbeni arra, hogy lehettem volna boldog is! Szerettek volna, s én is szerethettem volna másokat, ha utam elején láttam volna, amit most látok! Szóval egyetlen pillanat alatt rádöbbeni egy egész élet helyrehozhatatlan tévedésére, nagyon nehéz.
Kierkegaard sokat írt a szeretetlenségről.
Rájött arra, hogy a modern ember képtelen szeretni. Oly mértékig az egójának csonthéjában él, hogy képtelen kilépni: magának él, magáról gondolkozik, s ráadásul nem jól, mert örökösen csak tükrökben nézegeti magát, ahol nem valódi, hanem csupán tükröződő lényét látja.
Még talán azt is tudta, amit csak az utolsó pillanatban élt át, hogy az igazi szeretethez meg kell halni – az egónak föl kell adnia hatalmát, s ekkor, ebben a görcstelen és felszabadult állapotban átléphet az ember egy olyan világba, ahol szeretet van.
Egyet nem tudott.
Hogy ez a világ mindvégig ott volt vele.
Benne és mellette.
Miközben élte a boldogtalan és magános életét, ott volt mellette egy másik élet. Csak egy lépést kellett volna tennie, és a komor télből napfényes nyárba lép.
Egyetlen lépésen múlott az egész!
Nem tudta megtenni.
Ugyanabban az életében, ugyanolyan körülmények között, ugyanazokkal az emberekkel lehetett volna boldog is.
De nem volt.
Nem vette észre, hogy csupán ahhoz, hogy éljen, mérhetetlen szeretetenergiára volt szüksége. Szerette a nap, a föld, a növények, az ételek, az italok, az utcák, a házak, és lelkük legmélyén talán az emberek sem voltak olyan közönyösek hozzá, ahogy vélte. Ahhoz ugyanis, hogy csupán a biológiai, testi életünk egyáltalán fönnmaradjon, ésszel fölfoghatatlan mennyiségű szeretetre van szükségünk. Ha sejtjeink nem szeretik egymást és bennünket: végünk van.
Nem vesszük észre.
Csakis a bajainkra figyelünk.
Oda, ahol nem kapunk szeretetet. Oda, ahol gyűlölet van, önzés és közöny. Állandóan a sebeinket nyalogatjuk. Ami fáj, arra figyelünk, ami nem fáj, azt észre sem vesszük, mert az számunkra „természetes”!
Egyáltalán nem természetes!
Kierkegaard az utolsó pillanatban vette észre (pedig hivő embernek vélte magát), hogy egy ésszel fölfoghatatlan isteni szereteterő tartotta életben, olyan erő, mely még a közönyösen elropogtatott kétszersültből is áradt, még a csapvízből is, amit megivott, még az értelen almából is, ami néha savanyú volt.
Ahogy a halnak lételeme tenger, s nem foglalkozik azzal, hogy szereti-e vagy sem, s főleg azzal nem, hogy minden pillanatban hálát adjon néki azért, mert végtelen jóságával átöleli és ringatja, úgy az ember is megfeledkezik róla, hogy a szeretet óceánjában úszik.
Nyilván a hal is akkor döbben erre rá, ha a partra vetődik.
Amikor kétségbeesetten tátog, a hiányból jön rá, hol és kiben úszkált eddig.
Azért mondom, hogy „kiben”, mert lehet, hogy a hal egy óriási, ringató anyaméhnek fogja föl a tengert, végtelenül nagy Valakinek, aki éppúgy él, mint ő – csak határtalanul nagy.
Kierkegaard ezt a minden művénél egyszerűbb és mélyebb igazságot már nem tudta leírni, csak alig-alig érthetően elmotyogni.
Hogy mindannyian szeretetben élünk – csak nem vesszük észre.
Egyetlen lépést kéne tenni, hogy a komor árnyékból átlépjünk a fénybe, és nem tesszük meg.
A szeretet ott van mellettünk, közel, egészen közel, egy halálnyi távolságra.
Halálnyi távolság nem azt jelenti, hogy át kell lépni a másvilágra.
Csak az egónk hatalmát kell föladni.
Az egó uralmát, s véle a beszűkült okosságot, az önzést, a kielégíthetetlen szenvedélyeket és a különváltság gőgjét.
És akkor ugyanaz az élet, ami eddig boldogtalan volt, boldog lesz.
És a szorongás helyén megjelenik a szeretet.
