Exkluzív – Én vagyok

Első tanítómesterem egy hindu jógi volt, aki egyébként sebészorvosként is működött egy londoni kórházban. Két kultúrán nőtt fel. Egyrészt tájékozott volt a nyugati tudományokban és vallásokban, másrészt több mint tíz esztendőt töltött egy indiai ashramban, ahol kemény beavatást kapott.
Egy alkalommal bemutatta, hogy szívműködését befolyásolni tudja. Úgy vert a szíve, ahogy akarta. Lassítani és gyorsítani tudta ütemét, szabályozni a ritmusát, ha akarta volna, meg is tudta volna állítani szívét, hasonlóan azokhoz, akik egy öntudatlan, pszichoszomatikus rohammal véget vetnek az életüknek.
Látszólag nem tett mást, mint amit – tudattalanul – teszünk, amikor szívrohamot produkálunk. Közben hallgattuk a szívét, mértük a vérnyomását, mely az egekbe szökött, miközben arca riasztóan elváltozott; homlokát és egész testét kiverte a verejték – de mivel a folyamatot teljesen a hatalmában tartotta, nem fenyegette az a veszély, hogy ebbe belehal.
És ahogy „felturbózta”, úgy le is csendesítette magát.
Pihent egy kicsit, majd megtörölte homlokát, s azt mondta:
    – Mindezt azért csináltam, hogy lássátok: a lélek, a lélegzet és a test rejtett kapcsolatát. De ami döntőbb, hogy megmutassam nektek: az ember sorsának urává válhat, ha lényében az uralmat Atman átvette.
Akkor már tudtam, hogy ez a hindu szó azt jelenti, hogy „isteni Én”.
A csodától részegen bámultam rá. Fiatal voltam, először csapott meg a szele annak a titokzatos, magasabb rendű világnak, melynek később a kutatója lettem.
– Mester – mondtam –, szeretnék eljutni Indiába!
– Minek?
De nem várta meg a válaszomat.
Tudta, mit akartam mondani: hogy találkozni akarok a Titokkal, az „isteni Én”-nel, amiről az imént beszélt.
Mosolyogva rám nézett, s ahogy előttem ült keresztbe tett lábakkal a földön, kinyújtotta jobb kezét és mutatóujjával a szívemre bökött:
– Itt van India.
Ez a mondat megváltoztatta az életemet.
Főleg az, ahogyan hozzám ért.
Nemcsak a mellkasomat érintette, s nemcsak a mögötte dobogó szívemet, hanem Valakit, aki a szívemben élt, s akiről odáig fogalmam sem volt. Csak könyvben olvastam róla, de hogy az én szívemben lakik?…
Most is érzem mellemen az ujját.
Amit utána elmondott, érthetetlen lett volna e nélkül az érintés nélkül. Hiányzott volna hozzá ennek a varázsütésnek az ereje.
Nem tudom, sikerül-e leírnom mindazt, amit hallottam, s hogy érthető lesz-e számodra e nélkül az érintés nélkül.
Megpróbálom.
– Én most odanyúltam – mondta –, ahová te is mutatsz magadon, ha azt mondod, „én”. Ha megkérdezem tőled, hogy a testednek melyik pontján vagy szervében érzed azt, hogy „én” – nem a fejedre, nem a homlokodra mutatsz, nem is az ágyékodra vagy a gyomrodra, hanem a mellkasod közepére. A szívedre… Ott lakik az éned. És most bekopogtam a Péterhez… Ott él a szívedben… Ahogy az én „énem” az én szívembe él, melyet most lázba hoztam, és majdnem fölrobbantottam, azért, hogy lásd: az „én” és a szív között milyen szoros összefüggés van.
Mosolygott, majd hozzátette:
– Láttam, hogy féltettél. Semmi okod rá. Egy pillanatig sem voltam veszélyben, mert ezt az egész folyamatot mindvégig uraltam. S amint látod, nyugodt vagyok. Visszatértem az „alapjáratra”.
Ez az alapjárat az ő esetében rendíthetetlenül derűs nyugalmat jelentett.
Mindig mosolygott.
Ez még hihetetlenebb volt, mint az előbbi „produkció”.
Mintha a háborgó tenger egyszerre csak megszelídülne. Mintha valami rejtélyes akarat kisimította volna a hullámait.
És most mondta el a lényeget:
– Lakik a szívedben még valaki… Az Isten lakik a szívedben, Péter… Mi úgy hívjuk: Atman. Úgy nevezi magát az Upanisadban: – Én vagyok!… Ahogy nálatok is, a Bibliában, amikor Mózes megkérdi Istent, ki vagy te? Isten így mutatkozik be neki: Eheje asher… „Én vagyok”… Két távoli világ, de az isten neve egyforma. Jézus is számtalanszor megismétli: „Én vagyok”… Ezt ti gyakran félreértitek, mert nem tudjátok, hogy ő itt nem önmagát, hanem a benne élő isten nevét mondja ki. Az „Én vagyok” a héberben szent fogalom. Egyszer egy rabbi ajtaján bekopogtak éjszaka – Ki az? – kérdezte a rabbi – Én vagyok – válaszolta az ismerős koldus, mire a rabbi dühösen felordított: – Ki az, aki az Isten nevét a szájára meri venni?!
Elmosolyodott.
Szerette ilyen kis történetekkel fűszerezni mondandóját.
– Szóval, az „én vagyok” nem más, mint az istenélmény benned. Létélmény. És amikor az előbb a szívedre mutattam, nemcsak a Péter nevű kis énkére mutattam, hanem teremtőjére is, aki szintén ott lakik a szívedben… Társbérletben éltek, és mindkettőtök úgy nevezi magát, hogy „én vagyok”! Te is és a Teremtőd is – mondta, és hangosan, teli szájjal nevetett.
– Ahogy egy színész eljátszik egy szerepet, úgy isteni Éned is teremtett magának néhány esztendőre egy hús-vér Pétert. Leszállt a végtelen és időtlen szellemi világból s elrejtőzött oda, ahonnan ez a teremtménye is működik: a szívetekbe… Mert ez nemcsak a tiéd – az övé is. Közösen lakjátok. A szív az a központi hely, ahol a Teremtő belép a mulandó földi életbe és megeleveníti teremtményét. Azt mondja: „Én vagyok minden lény szívének közepében.” Ez éppolyan híres mondás Indiában, mint nálatok az, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet!”
Egyébként ugyanazt jelenti.