Exkluzív – Külvilághit
A mai ember könnyen eltéved a kívül és belül fogalmaiban. Egy téves önátélés miatt abban a hiszemben él, hogy a „kívül” az van – a „belül” azonban csak valamiféle tükröződése a kívülnek -– önálló léte nincs.
Ez a materialista szemléletünk, mely „objektív valóságnak” csakis azt fogadja el, ami a tudatunkon kívül van.
Ez egyébként az anyagnak a lenini definíciója:
„Az anyag a tudatunkon kívül lévő objektív valóság.”
Vagyis hokedli, asztal: van.
Félelem, szorongás, boldogság, szeretet, reménység és gondolat: nem egészen van.
Ezek csak tükröződések, lelki tünetek, az életjelenség tünetei.
Isten például egyáltalán nincs.
„Isten” egy lelki jelenség, a korai gyermekkor illúziója; sok minden egyébbel az ember találta ki, mint egy álomban, hasonlóan ahhoz, ahogy a meséket találja ki.
A materialista ember a lelkét nem tartja valóságnak.
Amíg élek, addig van.
Utána megszűnik.
Megmarad a föld, a fa, a fűrész, a bútorok és a ház.
Megmarad a tapintható és megfogható anyag.
Mert az van.
A többi elillan.
Én is.
A lelkem is.
A tudatom is.
A félelmem is.
Az énnel együtt megszűnik minden, csak a cipőm marad meg, főleg, ha tartós bőrből készült.
Ebben a kollektív tudatállapotban élünk mindannyian.
Az utolsó időkben ilyen az ember „lelki szerkezete”.
Oly mértékig merült az anyagba, s lett a kis időre érkezett egójának foglya, hogy nem tud másképp gondolkodni.
Azonosult a külsővel, olyan mágikus erővel, hogy azt gondolja, azt képzeli, azt hiszi, sőt abban a meggyőződésben él, hogy ő a keze és a feje és az agya és a lába, és nincs más valósága, csak az, amit magán kívül lát és tapint és szagol.
Azt hiszi, hogy az a valósága, amit a kukacok megesznek belőle.
S hogy szép gondolatait biokémiai folyamatok idézik elő, az agysejtjeiben.
Azt hiszi, az agysejtjei teremtik az énjét, az örömét, a bánatát, az életét és az örök elmúlását.
Föl se tudja fogni, hogy a teste és testének minden része csak eszköze a tudatának.
Úgy fogja föl magát, mint egy beprogramozott komputert.
Mint egy vegyi jelenséget.
Mint egy bonyolult sejthalmazt.
Magát az életet, az Istent, az értelmet, a szerelmet és a mindent megismerő gondolatot visszavezeti az idegtevékenységekre, a hormonokra, a sejtekre, sőt a molekulák működésére.
Vagyis a magasrendűt az alacsonyrendűből származtatja.
Nem Shakespeare volt zseni, hanem az édesapjának az ondósejtje.
Vagy anyjának a petesejtje.
Nem egy univerzális értelem teremtette az univerzumot, hanem egy semmiből keletkezett zseniális ősatom.
Két őselem addig küzdött, míg lett belőlük az a csoda, amiben élünk.
Véletlenül, persze.
Véletlenül lehetett volna más is, mint ami van.
Sőt, véletlenül az is megtörténhetett volna, hogy nem lesz semmi.
Elmarad a kozmosz és az élet létrejövetele.
Így gondolkodunk.
S ez még nem lenne baj – ez csak egy „bölcselet”, ha ezt a kolosszális őrületet annak lehet nevezni.
A baj az, hogy ebben a tévhitben élünk.
Hogy nem tartjuk valónak, érvényesnek, mindenhatónak, isteninek és kozmikus gyökerűnek a tudatunkat.
És nem magunktól, vagyis a saját bensőnktől függünk, hanem a világtól.
Nem az önvalónktól, hanem a körülményektől.
Nem a bensőnktől – hanem a külvilágtól.
„Az ember – mondja a legnagyobb magyar gondolkodó – vagy varázsló, vagy elvarázsolt.”
Mi elvarázsoltak vagyunk.
Bennünket mások csinálnak.
Apánk, anyánk, a családunk, a mirigyeink, a társadalmunk, a népünk, a korunk… az egész környezetünk.
Tudatállapotainkat ők idézik elő.
Így élünk.
S mivel sajnos a külvilágunk egyre szorongóbb és boldogtalanabb – mi is egyre jobban félünk, s leszünk boldogtalanok.
Az ember azonban nem fénykapó, hanem fényadó.
Ha belülről nem világít: sötét van!
Egy olyan világban, ahol az emberek belülről nem világítanak, sötét van.
Akkor is, ha van még áram és közvilágítás.
