Exkluzív – Színház az egész világ – 3. Az átélés lélektana
(Ebben a cikksorozatomban azokat a titkokat mondom el, melyeket a színházban tanultam. Nem a nézőtéren, hanem a próbákon. Mert a színház a Teremtés kis modellje. Résztvevői számára az Élet iskolája és laboratóriuma. A lélek működését itt lehet legjobban tanulmányozni.)
3. Az átélés lélektana
Az átélés lélektanához tudnod kell, hogy az, aki vagy, akivel önazonos vagy, szintén egy – születésed előtti – átélés eredménye.
Az éntudat, aki a születésemmel a világra jött, s akit aztán a szülei és a körülményei neveltek idáig, ahol jelenleg tartok, akinek az anyakönyvben a Péter nevet adták, szintén egy átélés eredménye.
Az én Halhatatlan Önvalóm nem Müller Péter, csak erre az egyetlen életre lett azzá.
És most, százszázalékos belevarázsoltsággal (átéléssel, identifikációval), azt hiszi, hogy
az is.
A magzat kialakulása az anyaméhben hasonlatos ahhoz a folyamathoz, mint amikor valaki egy testére-lelkére szabott ruhát csináltat magának, olyant, amilyenbe a földi léte során teljesen belevarázsolja magát.
Ez a „beleazonosulás” a halálig, sőt gyakran még a halál után is tart.
A „müllerpéterség” föltehetően még a halálom után sem szűnik meg azonnal.
A színész is így van.
Hiába játszotta el a szerepét.
Hiába halt meg és ment össze a függöny.
Érzelmi állapotát és a szerep éntudatát még a kulisszák mögött is viszi magával tovább.
Szeme még könynyes.
Szíve még hevesen ver.
Lassan csendesedik el benne Rómeó fájdalma, halálvágya, szerelme.
Lassan tér csak vissza, önmagához.
Lassan hagyja ott a képzelt Veronát, és szerelmes énszerepét.
A japán nó színházban, ahol az átélést már gyerekkoruk óta tanulják a színészek, az előadás után kb. fél óráig, néha egy óráig, meg sem lehet közelíteni a színészt.
Ennyi időre van szüksége, amíg kilép a szerepéből.
Míg visszavarázsolja magát színészi énjébe.
Előadás után még nem „civil” ember.
Még rajta vannak egy másik, képzelt sorsnak a nyomai.
Csak lassan tér vissza a hétköznapokba.
És lassan tér vissza „hétköznapi énje”.
Ha ez nemcsak egy tehetséges művész, hanem egy beavatott ember, akkor tudja, hogy a „hétköznapi énje” sem végleges.
Lakik benne Valaki, aki az egyetlen életre kapott sorsszerepét, melyben színész, esetlen házas ember és négy gyerek apja, nem tartja végleges és abszolút Én-jének.
Akit hétköznap él, a művész számára az is csak egy szerep.
És egész élete egy színdarab.
Akármilyen hosszú, és bármi történik benne. Éppen azért tud más emberré válni, mert akit csecsemőkorától kezdve él, az a sajátos személyiség nincs benne úgy „kővé válva”, mint egy hétköznapi emberben.
Ki tud belőle lépni.
Át tudja formálni.
Egy negyvenéves színész gond nélkül el tud játszani egy tizennégy éves szűzlányt, akit több katona megerőszakol.
(Van ilyen japán darab, és a nó-szerepeket rendszerint férfiak játsszák.)
A színházban tanuljuk meg, hogy a valódi önazonosságunk mélyebben van, mint az egónk.
Mélyebben, mint a hétköznapi énünk.
Ezért tudunk átváltozni.
Nem tartjuk árulásnak, ha mássá válunk.
Egy tehetségtelen kislány elpirul, ha a gonosz boszorkányt kell eljátszania.
Szégyelli.
„Nem vagyok én olyan!”
De egy tehetséges bármikor boszorkánnyá válik.
Gonosz lesz. Megcsúnyul.
Rikácsol.
És élvezi, ha félnek tőle.
Még a szeme is elváltozik.
Ha valaki ilyesmire képes, az nemcsak a művészi tehetség jele, hanem ösztönös lélektani képességé is, mely szabadon jár a különféle érzelmi állapotok és énvariációk között.
Ki tud hozni magából egy másik ént.
És vállalja, hogy ez egy gonosz én.
Nem szégyenkezik miatta és nem fél, mert van Valaki benne, aki tudja, ő nem gonosz.
Egy bölcs Varázsló, aki nem fél bevallani, hogy bizony még benne is rejtőzik a Rossz árnyéka.
