Exkluzív – Varázslat

Shakespeare minden bizonnyal ismerte a teremtő mágia titkát.

Mi, színházi emberek csak annyit érzünk belőle, hogy amikor világában járunk – s az ő számára „színház az egész világ” -, van egy olyan érzésünk, hogy egy különös univerzumban, a miénkhez hasonlatosban vagyunk, amelyben, hogy úgy mondjam, minden benne van.

A szellemünk, a lelkünk, az összes szép és pokoli szenvedélyünk, jóságunk, gonoszságaink, álmaink és csalódásaink, szerelmünk, kéjünk, bölcsességünk, kaján röhögésünk, s azon felül minden történelmi őrületünk, nagyravágyásunk, politikánk; az emberlét valamennyi hiedelme, vallása, hazugsága és öncsalása…

Nem lehet fölsorolni.

„Shakespeare: a teremtés fele” – mondja Petőfi Sándor, aki fordította őt, s amikor őt játsszuk, ünnepbe öltözik a lelkünk.

Nem csak a színészeké, de az egész műszaké. Még a takarító nénié is.

Amikor a Hamletet játszottuk, úgy jártunk be esténként a színházba, mint egy templomba. Mint papok a misére.

Amikor az öltöztető szabónkat hívták a telefonhoz, a drága Fórizs Jancsi átvette a telefonkagylót, s azt kérdezte:

– Ki szólít? Mert még a beszédstílusunk is megváltozott. Ma már ritkán látni jó Shakespeare-előadást, mert a rendezők nemigen értik őt. Meg akarják műveit „fejteni”, le akarják „porolni”, közel akarják hozni a mai emberhez, s nem veszik észre, hogy egy varázsló művét csak varázshatalommal lehet megrendezni, s ahelyett, hogy mai ruhákban s motorbicikliken járatnák hőseiket, elsősorban a világteremtés titkát kellene a költőtől megtanulni – azt, hogy egy üres térbe hogyan lehet szuverén világot álmodni.

Van egy rejtélyes írás: a Tabula Smaragdina. Szerzője: Hermész Triszmegisztosz, föltehetően egyiptomi beavatott.

Vannak, akik a művet az özönvíz utáni első generáció idejére teszik, nem tudni pontosan. De tizenhárom mondatában benne van az orfika, a kabbala, a szufi és az egész hermetika titka – az egyházatyák is különös tisztelettel beszélnek róla.

Egyik híres mondata így hangzik:

„A földről az égbe emelkedik, aztán a földre leszáll, a felső és az alsó erőket magába szívja. Az uralmat az egész világ fölött így elnyered… s előled minden sötétség kitér.”

Az arab Al Gabir ezt így mondja:

„A földről az égbe száll, úrrá lesz a fény fölött, s ismét leszáll a földre… Így lesz úrrá afölött, ami fent van, s ami lent.”

Shakespeare csodálatos varázsművében, a Szentivánéji álomban, ahol éppen a fenti és lenti világ szerelmi szenvedélyeivel játszik, elárulja, hogy pontosan ismerte a teremtő mágiának ezt a hermetikus titkát.

Ezt mondja:

„Szent őrületben a költő szeme

Földről az égre, égről földre villan,

S míg ismeretlen dolgok vázait Megtestesíti képzeletje – tolla

A légi semmit állandó alakkal,

Lakhellyel és névvel ruházza fel.”

Ez a megtestesülés titka.

És a megtestesítés titka. 

Így lesz az égi földivé, az idea testté, a szellem és a lélek földi emberré.

Az „eget” mi már nem ismerjük.

Nem az, ami a fejünk fölött van, felhőkkel, Nappal, Holddal és csillagokkal. Az Ég, az a láthatatlan szellemi világ, ahol mindennek az Ideája él, és minden létrehozatal attól függ, hogy valaki ezeket az ideákat képes-e meglátni, s lehozni a földre.

Így működik nemcsak a vallás és a művészet, de az egész életünk, a leghétköznapibb pillanatban is.

Először minden láthatatlan és fent van – csak azután jön le, és válik láthatóvá.

Minden sorscsíra először „fent” van.

Egy embert onnan lehet megismerni, ha meglátjuk az „egét” – vagyis hogy milyen ideát testesít meg.

Ebből lesz a jelleme – és a sorsa is.

És amikor már ott áll előttünk, „megtestesülve”, „állandó lakhellyel s névvel”, látjuk és tapintjuk őt, s megfigyelhetjük azt is, hogy él s működik a hétköznapokban – még akkor is szükséges megpillantanunk az „egét”, vagyis, hogy milyen ideát valósít meg és milyen erőket szolgál.

A betegségek pszichoszomatikus okai jó példák erre: látni kell, hogy milyen gondolat működteti a testet, hogy egy-egy testi bajnak milyen „égi” – vagyis lelki-szellemi okai vannak.

Akinek nyitottak a szemei – és Shakespeare nyitott, teremtő szemmel élt -, az először sohasem a testet, hanem a szellemet látja.

Ha valakivel beszél, nem az arcát látja először, hanem a lelkét.

Nem a „vonásaiból”, és főleg nem a magatartásából és öltözékéből következtet arra, hogy milyen ember, hanem először a lelkét nézi meg, a láthatatlan szellemét, s csak utána érti meg, hogy ez az ember miért ilyen vagy olyan.

Léleklátásnak hívják ezt a képességet.

Én még azon felül sorslátásnak is hívom – mert lélek, jellem és életsors: összefügg.

Ez a művészet titka is: először az Égre kell nézni. Nem a „valóra, hanem égi mására”.