Exkluzív – Van-e a túlvilágon idő?

(Részlet Gondviselés c. új könyvemből)

Sorsodat magként hozod magaddal.

Minden benned rejlik – láthatatlanul.

Idő kell a kibomlásához.

Fölmerült bennem egy nagy kérdés, amit a szellemi Mesterem válaszolt meg.

Van-e a túlvilágon idő?

Nem tudom, gondoltál-e erre?

Mert nálunk a Föld forgásához mérve vannak évek, napok, órák… A Nap körbejár, a Föld forog; ütemre ver öregedő szívünk, és ha valahová sietünk, akár csak gondolatban is, máris elkezd hevesebben lüktetni ütőerőnk, lihegésünk is gyorsul; ha félünk, gyorsul a pulzusunk – de odaát, ahol „az órákon már nincsen mutató”, vajon van-e idő?

Nálunk, itt van születés, felnövekedés, öregedés… de ott?

A lélek világában?

Ott is van valami.

Nem idő, hanem ami ennek a megfelelője.

Intenzitásnövekedés és -csökkenés. Például van, amikor egy fájdalom jobban fáj, van, amikor kevésbé. A lelkiállapotok örvénylenek itt. Az, hogy valami a túlvilágon „elmúljon”, nem lehetséges, mert nincsen elmúlás. A léleknek csak állapotai vannak, kora nincs. Ezért használja a Biblia, de még a túlvilági viszonyokat oly jól ismerő Dante is a pokolbéli s mennyei viszonyokra az „örök” szót, mert a „van” ott csak lüktet, de nem múlik el. Nincs felejtés. Nincs az, hogy másnap eláll az eső, és kisüt a nap… mert önmagaddal vagy, a lelked valóságával, s aszerint, hogy a lelked az éberség milyen szintjén él, kap ez a szó, hogy „örök”, különféle jelentéseket.

Ahogy az álmainkban, úgy a túlvilágon sincs múlt és jövő. Volt már olyan, hogy álmodban emlékeztél a régmúltadra? Hogy miközben álmod világában jártál, tudtad, hogy: „Jé, ez nem most van, hanem régen volt: én most emlékezem!” Vagy olyan, hogy bevillant hirtelen: „Ez nem most van, hanem holnap lesz!”

Volt ilyen?

Ez csak akkor fordulhat elő, ha közeledett már az ébredésed, s félig már átláttál az éber világodba.

Amikor tudatod „dimenziót” vált.

Utólag megfejtheted az álmodat. De amíg álmodsz, mindig a jelenben jársz. Nincs „flashback” és jövőbelátás. Csak ha fölébredtél, vagyis visszaléptél a földi időbe, jössz rá, hogy „Jé, ez már megtörtént valaha! Vagy talán meg fog történni velem?”… De amíg alszol, csak a helyzetek és az érzéseid változnak – az idő nem.

Minden történés most történik… folyamatos jelenben.

Ezért akarunk a rossz álmokból felébredni, mert nem múlik el.

A fölriadásnál éled át, hogy milyen kegyelem az idő. Amikor üldöznek, meg akarnak ölni… s hirtelen kiderül, hogy a gyilkosod lemaradt a másik, otthagyott világodban.

Ez, hogy az „idő gyógyít”, nem túlvilági fogalom.

Ott nincs idő.

Ezért lát minden költő és misztikus a szellemvilágban furának tűnő állóképeket: a vétkes szeretők fájdalmasan összeölelkezve szállnak Dante szeme előtt a purgatóriumban, boldogan és gyötrelmesen; hogy ez meddig lesz így és mióta tart, arra nincs felelet.

Álomszerű állapotukból nem tudnak „fölébredni”.

Látod, milyen érdekes!

Mennyire hiányzik néha, amitől itt a földön annyira szenvedünk: a mulandóság!

Hasonló időtlen állapotba juthat a lélek még az életében is: a gyilkos Lady Macbeth mint egy rögeszmés mosómedve próbálja lemosni a csakis számára látható vért gyilkos kezeiről, de hiába, ez nem olyan vér, ami lejönne kefével és bármilyen mosóporral, mert ez „lelki vér” és nem lemosható. „Mindig érzem a vér szagát!”

A halála után is mosni fogja magát, amikor nem lesznek már fizikai kezei.

Amikor ölünk, így tanítja Shakespeare, nem csak a testi kezünk szúr bele egy másik ember hús-szívébe, hanem – mivel kezünket a lelkünk irányítja – a lelkünkkel is ölünk!

Ez a valódi gyilkosság.

A többi nem.

Ha valakit véletlenül lelöksz a mozgó villamosról: nem leszel gyilkos. De ha felvillan benned, hogy „Megölöm!”, máris ott van benned a szándék: belül már megtörtént, vagy majdnem megtörtént a vétek.

Ezért szomjazik, látod, a lélek a földi születésre, mert itt ki lehet bontani végre ezeket az öröknek tűnő gubancokat, az idő csodálatos kegyelmével.

És ezért van az – csak gyorsan mondom -, hogy egy jó beszélgetés, egy baráti szó el tudja űzni a szomorú, depressziós lelkiállapotodat.

De még egy szép zene is, néha.

Megváltoztatja a rossz hangulatodat, amelyben – ha egyedül vagy – sokáig benne maradhatsz.

Ha magaddal vagy, a saját lelkeddel, olyan, mintha álmodnál: be vagy zárva önmagad időtlenségébe.

Egyetlen jó szó megváltoztathatja bensőd szomorú időjárását. Elkergeti a felhőidet. És itt a változáson van a hangsúly – kilépsz magányod „túlvilágából”, és élvezed a mulandóság kegyelmét. A jó barátnak és a jó élettársnak is az a csodája, hogy arrébb tudják lökni a tűt egy benned régóta ismétlődő, kellemetlenül kattogó hangulatnál.

A jó szónak megváltó ereje lehet.

Ilyen jó szó ez is:

„A mulandóságban az a jó, hogy minden elmúlik.

A baj is.”

Nekem nagyon fontos a jó szó.

És mindig törődök azzal, hogy bármilyen pokolról írok is, a sötét felhőket végül, ha vannak benned, eloszlassam.