Válaszol a jóskönyv – A Ji King a táncról

Ha elolvastad írásomat az előző oldalon, látod, hogy én ezt az új könyvemet, az Isten bohócait a 16-os jósjelben, a Jü jelében írtam.
Az írásképben egy táncoló elefánt van.

Azt mondja: ez az Öröm születése.
Minden öröm felszabadult öröm. Ilyenkor lehullik rólad a félelem, a reménytelenség, a józan „én” szorongva figyelő görcse.
De van itt egy érdekes dolog.
A Jü jelentéséről megoszlik a kínai bölcsek véleménye.
Van, aki így érti: Lelkesedés, öröm, önfeledtség.
Van, aki így: Előrelátás. Felkészülés.
Gondoskodás.
Huang mester szerint az ősi Kína déli részén az elefántokat súlyos terhek hordozására nevelték.
Északon azonban táncolni tanították  őket, hogy vidám mutatványaikkal örömöt adjanak az embereknek.
Ez volt az elefánttánc.
Látszólag ez nagy ellentmondás.
Az egyik azt mondja: őrizd meg józan eszedet.
A másik: részegedj meg az örömtől.
Légy józan és önfeledt – egyszerre.
Nagy hasznát vettem ennek a tanácsnak.
Remélem, ha majd „együtt táncolsz” a művemmel, ezt érezni is fogod.
Hogy különbség van az őrület és a szent őrület között.
Az egyik legszebb fejezete a könyvnek, amikor a Mester rávezeti tanítványát erre a különbségre,
s megmutatja, hogyan lehet elszállni úgy, hogy azért a lába mégis a földön maradjon, hogyan tartsa meg középpontját, testénekgerincének tengelyét, miközben szédülten és boldogan forog, mint az örvény.
Ha valaki ezt nem tanulja meg, „elszáll”.
Fölborul.
Elzuhan.
Sőt, elvész.
Csakis önfeledtnek lenni könnyű – ez a narkós élmény.
Ez a részegség, a kábaság, az álomvilágba való menekülés élménye.
Amikor valaki törvénytelenül akar megszabadulni az énjétől – és tönkremegy.
Azok az eksztázistechnikák, melyet manapság tanítanak, megfeledkeznek az „északi elefántok” bölcsességéről.
Nem tudnak az esztelenségben észnél lenni.
Nem tudnak az örvényben józannak lenni.
Tánc közben önmagukra s társukra figyelni.
Erre mondjuk, hogy „elszállnak”.
Az álmisztikus könyveknek ez a legnagyobb bajuk.
Elszállást tanítanak…
Vagy éppen ellenkezőleg: túlságosan okoskodnak, magyaráznak.
Összetévesztik a szellemi tanítást a száraz, egyetemi oktatással.
Hiányzik belőlük az igazi bölcsek és a nagy táncosok tudása.
A vándormadarak egyszerre szállnak az égen önfeledten és szabadon – s ugyanakkor olyan pontosak, mint a hadimérnökök.
Erre a kettősségre volt szükségem a könyvem megírásánál.
Remélem, sikerült megvalósítanom ezt az egységet.
Hogy „amiképp a mennyben, úgy a földön is”.
Ehhez azonban még valami kellett.
Az érzelemnek és az értelemnek az egysége.
Érezni és érteni – ez a tánc titka.
A szereteté is.
Az életé is.
Nagyon érzelmes művet írtam.
Átszövi a szeretet, sőt a szerelem is.
De remélem, a mélyebb értelem is ott van a Bölcs Bohóc tanításában.
Ez a legnehezebb, mert bennünk, mai emberekben ez ketté van hasadva.
Sőt háromfelé is.
Mert – ha a szó gyökéből indulsz ki – akkor ott van még az érinteni is.
Egyszerre érintelek, érezlek és értelek.
Minden ember test-lélekszellem egysége.
Más szóval a
test érzékisége, a lélek érzelmessége és a szellem értelme kell ahhoz, hogy az ember megtanuljon
művészen élni.
Azért is tanít a könyvbéli Mester tánccal, mert abban ez a három együtt van.
Minden tánc szexuális, lelki és szellemi élmény egyszerre.
Együtt a három.
Ha igazi tánc!
Bármelyik kimarad belőle, az már nem tánc, csak szeretkezés, őrjöngés vagy kiszámított gépiesség.
Az ember a testével kevesebbet tud hazudni, mint a szavaival.
Egy táncbeavatást írtam, a Jü szellemében.
Azért is volt ez nagy élmény nekem, mert nem tudok táncolni.
Itt most azonban táncolok – betűkkel és szavakkal a papíron.
És ez így van jól.
Egy író sohasem arról ír, amit az életben már megcsinált, hanem arról, amit szeretne csinálni.
Amit csak képzel még.
Amire vágyik, és amiről álmodik.
Ami a lelkében él, de megvalósítani nem tudja másképp, csakis valami műben.
Így lettem „táncoló elefánt”.
A Jü jósjelében írtam ezt a könyvet, s ez a szó közös örömöt is jelent.
Ha kedved van egy elefánttal táncolni, akkor most szeretettel fölkérlek.