Válaszol a Jóskönyv – A jó bánat
Van a Ji King szemléletében valami, ami számunkra, mai nyugati emberek számára idegen.
A mi főszavunk a haladás.
A fejlődés.
A siker.
A Ji King főszava a harmónia.
Az egyensúly.
Mi egyre többet akarunk.
Növekedni.
Terjeszkedni.
Gazdagodni.
A Ji King nyugalomra törekszik.
Belső-külső békességre.
Kiegyensúlyozottságra.
Mi lázadunk a sorsunk ellen.
Nem tudjuk elfogadni.
Lelkünk örökké nyugtalan.
Feszült.
Nem az itt és mostban, hanem a jövőben él.
Mi azt kedveljük, hafölfelé haladunk, szárnyalunk, egyre följebb és följebb…
A Ji King azt mondja: az élet hullámzik, föl-le… együtt kell lüktetnünk vele.
Mi azt szeretjük, ha a vágyunk beteljesedik.
Ők a beteljesedés előtti pillanatot, amikor már majdnem beteljesedik…
Mert azt mondják, hogy a csúcson már ott tátong előttünk a lejtő… és minden teljesült vágyban ott a csalódás…
Valamit elértünk… de nem ez az igazi.
A Ji King bölcsei a legszebb emberi pillanatnak a majdnem teli hold képét tartják.
A telihold már figyelmeztet a csökkenésre, az elmúlásra.
A keleti ember életszemlélete ciklikus.
Körbeforog, vagyis a fönt és a lent állapotában mozog – egyik sem jobb vagy magasztosabb, mint a másik, mert egymást követik.
Ezt az örökös mozgást, hullámzást a jin-jang, vagyis az ellentétes pólusok játéka idézi elő.
Ebben a felfogásban az érzelmek is más színtónusokat kapnak.
Például a bánatot élvezni tudják.
Ezt mi el se tudjuk képzelni, vagy csak nagyon ritkán.
Rengeteg szép zenét, meditációs zenét ismerünk, melyeket kifejezetten a bánathoz komponáltak.
Belenyugvással és különös életművészettel adják át magukat a bánatnak.
Ahol mi depressziósak leszünk, ott ők bánatosak.
A depresszió a minden örökké elveszett érzése.
Sírgödör, amelyből nem lehet kimászni.
Élve eltemetve lenni.
A bánat vagy a melankólia pedig teli van szép zenével.
„Hervadása liliomhullás volt Ártatlanság képe s bánaté.”
Így írja a költő.
Milyen szép! Mennyi muzsika van benne! Mennyi elengedés, csillapuló lüktetés, a lefelé menő, mélyülő akkordok gyönyörűsége.
A felfelé emelkedésben s győzelemben nincs fogcsikorgató diadal – a lefelé menetelben pedig nincs riasztó halálszag, a „minden elveszett” kétségbeesett szomorúsága.
Amikor eljön a sírás ideje, a bölcs sír.
És amikor a nevetésé: nevet.
De mindkét lélekállapotot élvezi, mint egy hullámlovas, aki éppolyan jól érzi magát, amikor torlódó habokon felfelé repül, vagy amikor – átjutva a hullámhegyen – lefelé süllyed és a mélybe siklik.
Ezt a szabad állapotot az ember csak akkor képes megélni, ha az életét nem az egójával, hanem a lelke legmélyén élő, halhatatlan Valójával éli.
Az ego sikerorientált.
Az igazi Valónk pedig szabadon éli és élvezi az életét.
Tudja, hogy mindennek megvan az ideje.
És semmi sem maradandó.
Teljesen távol áll tőle a mai diadalra és eredményességre törekvő gondolatmágia, mely nem a bölcs elfogadásra, hanem a mániás győzelemre ösztönöz. Árnyék, halál és szenvedés nem azért van, mert nem gondolkozunk „pozitívan”, hanem azért, mert az élet: pozitív és negatív. Együtt.
A „pozitív” sikerhajszoló mágiával az ember a biztos bukását, de mindenképpen a boldogtalanságát készíti elő, mert a Napot ugyan igyekszik fölhajszolni az égre, de a lenyugvását már képtelen elfogadni. Pedig lenyugszik.
A Ji King nem engedi, hogy hátat fordítsunk az apálynak, az alkonyatnak és az éjszakának.
Azt akarja, hogy éljük meg a teljességet.
Csak az tudja a nappalt élvezni, aki az éjszakának is örül.
A kapuk kinyitásának és becsukásának meg kell adni az örömét.
Aki csak az ébrenlétnek örül, rosszul fog aludni.
És aki örömtelenül alszik, álmos és fáradt lesz nappal is.
Ezért alszunk rosszul.
Egocentrikusak vagyunk.
Éjszaka nem lehet pénzt szerezni, karriert csinálni, pozitívan gondolkodni – mindent el kell ejteni, mint nem fontosat.
A jó alvást, a tudat kihunyását éppúgy lehet élvezni, mint a tudatos, jó ébrenlétet.
