Válaszol a Jóskönyv – Kísértés

Ezt a né­hány gon­do­la­tot fő­leg azok­nak írom, akik már ta­lál­koz­tak a 44-es jós­jel­lel, mely­nek ne­ve: Érint­ke­zés (Kí­sér­tés).
De ter­mé­sze­te­sen má­sok­nak is hasz­nos, akik­nek éle­tük­be – rend­sze­rint ész­re­vét­le­nül – be­lé­pett a „kí­sér­tés”.
Mon­dok egy pél­dát.
Va­la­ki fö­lin­ge­rel. Meg­sért vagy meg akar sér­te­ni. Az is le­het, hogy nincs ben­ne tá­ma­dó szán­dék, egy­sze­rű­en csak a fö­lé­nyét, a ha­tal­mát akar­ja érez­tet­ni ve­led.
Ho­gyan vá­la­szolsz er­re?
A Ji-King böl­csei na­gyon hasz­nos ta­ná­csot ad­nak.
Elő­ször is azon­nal fe­dezd föl, mi­ről van szó. Nem könnyű, mert rend­sze­rint sen­ki sem sér­tő­ként lép az éle­ted­be. Elő­ször va­la­mi­ért ma­gad­hoz von­zot­tad. Vagy ő csal­ta be­le ma­gát a sor­sod­ba. Elő­ször csak a szép ar­cát lát­tad – nem azt, ami ta­szít, ha­nem azt, ami vonz. Itt ép­púgy le­het szó egy fu­tó sze­re­lem­ről, mint bár­mi­fé­le mun­ka­kap­cso­lat­ról, vagy ép­pen­ség­gel csak ar­ról, hogy va­la­kit túl kö­zel en­ged­tél ma­gad­hoz, s most már bánt. Nem vol­tál óva­tos, s most már in­ge­rel s in­du­la­tot vált ki be­lő­led.
Ez – né­hány vég­ső eset ki­vé­te­lé­vel – nem azt je­len­ti, hogy nem sza­bad tár­sul­ni az ilyen­nel. Vég­ső eset az, ami­kor tel­je­sen be kell zár­nunk lel­künk ka­pu­ját, mert mél­tat­lan hely­zet­be ke­ve­re­dünk. (Ez a 6. vo­nás ta­ná­csa.) Ilyen­kor az sem baj, ha gő­gös­nek tar­ta­nak, ön­ző­nek, rossz­nak – egy­ál­ta­lán nem fon­tos, hogy má­sok mit gon­dol­nak ilyen­kor, mert jo­gos ön­vé­de­lem­ről van szó.
De ez csak ki­vé­tel.
Ál­ta­lá­ban olyan hely­zet­ben va­gyunk, ami­kor tár­sul­nunk kell. Em­be­rek va­gyunk és sok­fé­lék.
Nem len­ne vi­lág, mond­ja a Jós­könyv, ha min­den kö­zös­ség­től el­zár­nánk ma­gun­kat. Nem. Tud­nunk kell, hogy az em­be­ri ta­lál­ko­zá­sok­ban jó és rossz ta­lál­ko­zik. Ter­mé­sze­tünk gya­kran nem il­lesz­ke­dik, és né­ha bánt­juk egy­mást – ha va­la­ki a „mél­tó­sá­gát” min­den hely­zet­ben ste­ri­len meg akar­ná őriz­ni, úgy vi­sel­ked­ne, mint egy tisz­ta­ság­má­ni­ás: örök­ké csak mo­sa­kod­hat­na, s még a csó­kot és öle­lést sem en­ged­né meg ma­gá­nak…
A böl­csek azt ta­ná­csol­ják, hogy min­dig fél­útig kell el­men­ni.
Min­den­ki­nek van egy cen­tru­ma – egy is­te­ni mag­ja –, s kö­ré épül a lel­ke és az egész lé­nye is. Ha­son­ló­an ah­hoz, hogy van egy há­zad, va­gy­is egy ben­ső ott­ho­nod, s kö­rü­löt­te egy tel­ked, mely be van ke­rít­ve. Ha­tá­rod van.
A má­sik em­ber is ilyen.
No most ha va­la­ki kö­ze­le­dik hoz­zád, menj el a ke­rí­té­sig.
Ha tisz­tes­sé­ges a szán­dé­ka: ő is csak ke­rí­té­sé­ig jön – va­gyis oda, ahol lé­nye­tek ha­tá­ra van.
Baj ak­kor van, ha a má­sik be­leg­ázol a ker­ted­be, vagy te ma­gad óvat­la­nul be­en­ge­ded.
De for­dít­va is tör­tén­het: te is meg­száll­ha­tod az ő vi­lá­gát, be­le­ha­tol­hatsz az „in­tim szfé­rá­já­ba”, és az­zal az ön­té­vesz­tő ér­zés­sel, hogy „sze­ret­lek”, bir­to­kol­ni akarsz egy má­sik em­bert.
à is ez­zel kö­ze­lít. „En­gedj be, sze­ret­lek!”
És ami­kor már benn van, ki­de­rül, hogy bir­to­kol­ni akar.
Ek­kor jön a sér­tés, a há­bo­rú­ság, a meg­alá­zás, az in­ge­rült­ség.
Az iga­zi sze­re­tet­nek ha­tá­ra van. Nem akar ural­ni, bir­to­kol­ni. Nem mond­ja, hogy az „enyém vagy!” – és azt sem, hogy a „ti­éd va­gyok!”
Nem sza­bad egy­más­ba om­la­ni – mert az nem sze­re­tet, ha­nem ön­el­vesz­tés.
Aki ezt a jós­je­let kap­ja, ez­zel a kí­sér­tés­sel ta­lál­ko­zik.
Tu­dod, hogy nem szí­ve­sen ke­ve­rem az ősi kí­nai és a ke­resz­tény ezo­té­ri­át – bár sok meg­fe­le­lés van kö­zöt­tük, és itt ép­pen er­ről van szó.
A „kí­sér­tés” szó, ami a Mia­tyánk egyik fő­sza­va, na­gyon ro­kon az­zal az ér­te­lem­mel, amit most el­mond­tam.
Gö­rö­gül – va­gyis az evan­gé­liu­mok „ere­de­ti nyel­vén” – ez úgy hang­zik:
„Pe­riá­zó”.
A szó a „pe­raó”-ból ered, ami „át­ha­to­lást” je­lent, a „pe­i­ro” pe­dig szin­tén ezt, „per­fo­rá­lást”, ami­kor meg­pró­bá­lom, hogy át tu­dok-e szúr­ni va­la­mit, vagy sem. Ki­bír­ja-e a szú­rást, vagy sem. Át­en­ge­di, vagy sem.
Nem tu­dom, a for­dí­tók hon­nan vet­ték a „kí­sér­tés” szót.
„Meg­pró­bá­lást” je­lent.
Azt, hogy mennyi­re en­ge­dek ma­gam­ba, be­lém va­la­mit vagy va­la­kit.
Hogy mennyi­re szi­lár­dak a ha­tár­aim.
Mennyi­re tu­dom azt mon­da­ni: ed­dig, és ne to­vább.
Ed­dig jö­hetsz – to­vább nem.
És én is csak ed­dig jö­vök – to­vább nem.
És ez vo­nat­ko­zik nem­csak a ne­ga­tív in­du­la­to­kra, de a po­zi­tív ér­zel­mek­re is.
A sze­re­tet olyan, mint a tánc.
Érint­jük egy­mást, bol­do­gan, de nem lé­pünk be­le a má­sik tes­té­be, au­rá­já­ba.
Ah­hoz, hogy va­la­ki így mű­köd­jön, egy fo­lya­ma­tos ön­vizs­gá­lat­tal tisz­tán tar­tott ben­ső vi­lág­ra van szük­ség.
Az ilyen jól meg­épí­tett egyé­ni vi­lág ép­p­olyan, mint egy or­szág: vé­del­me nem a fő­vá­ro­sá­nál, ha­nem a ha­tár­ain kez­dő­dik. De nem­csak a vé­del­me – mond­ják a böl­csek –, ha­nem a má­sik or­szág­gal va­ló gyü­möl­csö­ző érint­ke­zés is.
Ez a jel nem­csak az ön­vé­de­lem­ről szól, ha­nem ar­ról is, ho­gyan vi­szo­nyul­junk má­sok bán­tó tu­laj­don­sá­gai­val szem­ben. A tü­re­lem és óva­tos­ság tit­ká­ra ta­nít.
Aki­nek „ha­tár­ai” van­nak, nem gu­rul düh­be, nem sér­tő­dik meg, s ha má­sok vé­te­nek el­le­ne, meg­őr­zi a ma­ga sért­he­tet­len, ben­ső nyu­gal­mát. Ez csa­kis úgy le­het­sé­ges, ha im­mú­nis­sá vá­lunk a mé­reg­gel szem­ben. Ez pe­dig azt je­len­ti, hogy elő­ző­leg már a sa­ját ben­ső mér­gün­ket (ahogy a Bi­blia mond­ja: „go­nosz­sá­gun­kat”) le­győz­tük, és így min­den in­du­lat-nyíl le­pe­reg ró­lunk.
Nem tud­ja „át­fúr­ni”, „per­fo­rál­ni” lé­nyünk ha­tá­rait, mert be­lül szi­lár­dak va­gyunk.
Fi­gyeld meg: ak­kor „bo­rulsz ki”, ami­kor már ré­gen a ha­tár­ai­don be­lül jár va­la­ki.
És ak­kor rend­sze­rint már ké­ső, mert föl­bo­rult a nyu­gal­mad.