Válaszol a Jóskönyv – Kísértés
Ezt a néhány gondolatot főleg azoknak írom, akik már találkoztak a 44-es jósjellel, melynek neve: Érintkezés (Kísértés).
De természetesen másoknak is hasznos, akiknek életükbe – rendszerint észrevétlenül – belépett a „kísértés”.
Mondok egy példát.
Valaki fölingerel. Megsért vagy meg akar sérteni. Az is lehet, hogy nincs benne támadó szándék, egyszerűen csak a fölényét, a hatalmát akarja éreztetni veled.
Hogyan válaszolsz erre?
A Ji-King bölcsei nagyon hasznos tanácsot adnak.
Először is azonnal fedezd föl, miről van szó. Nem könnyű, mert rendszerint senki sem sértőként lép az életedbe. Először valamiért magadhoz vonzottad. Vagy ő csalta bele magát a sorsodba. Először csak a szép arcát láttad – nem azt, ami taszít, hanem azt, ami vonz. Itt éppúgy lehet szó egy futó szerelemről, mint bármiféle munkakapcsolatról, vagy éppenséggel csak arról, hogy valakit túl közel engedtél magadhoz, s most már bánt. Nem voltál óvatos, s most már ingerel s indulatot vált ki belőled.
Ez – néhány végső eset kivételével – nem azt jelenti, hogy nem szabad társulni az ilyennel. Végső eset az, amikor teljesen be kell zárnunk lelkünk kapuját, mert méltatlan helyzetbe keveredünk. (Ez a 6. vonás tanácsa.) Ilyenkor az sem baj, ha gőgösnek tartanak, önzőnek, rossznak – egyáltalán nem fontos, hogy mások mit gondolnak ilyenkor, mert jogos önvédelemről van szó.
De ez csak kivétel.
Általában olyan helyzetben vagyunk, amikor társulnunk kell. Emberek vagyunk és sokfélék.
Nem lenne világ, mondja a Jóskönyv, ha minden közösségtől elzárnánk magunkat. Nem. Tudnunk kell, hogy az emberi találkozásokban jó és rossz találkozik. Természetünk gyakran nem illeszkedik, és néha bántjuk egymást – ha valaki a „méltóságát” minden helyzetben sterilen meg akarná őrizni, úgy viselkedne, mint egy tisztaságmániás: örökké csak mosakodhatna, s még a csókot és ölelést sem engedné meg magának…
A bölcsek azt tanácsolják, hogy mindig félútig kell elmenni.
Mindenkinek van egy centruma – egy isteni magja –, s köré épül a lelke és az egész lénye is. Hasonlóan ahhoz, hogy van egy házad, vagyis egy benső otthonod, s körülötte egy telked, mely be van kerítve. Határod van.
A másik ember is ilyen.
No most ha valaki közeledik hozzád, menj el a kerítésig.
Ha tisztességes a szándéka: ő is csak kerítéséig jön – vagyis oda, ahol lényetek határa van.
Baj akkor van, ha a másik belegázol a kertedbe, vagy te magad óvatlanul beengeded.
De fordítva is történhet: te is megszállhatod az ő világát, belehatolhatsz az „intim szférájába”, és azzal az öntévesztő érzéssel, hogy „szeretlek”, birtokolni akarsz egy másik embert.
à is ezzel közelít. „Engedj be, szeretlek!”
És amikor már benn van, kiderül, hogy birtokolni akar.
Ekkor jön a sértés, a háborúság, a megalázás, az ingerültség.
Az igazi szeretetnek határa van. Nem akar uralni, birtokolni. Nem mondja, hogy az „enyém vagy!” – és azt sem, hogy a „tiéd vagyok!”
Nem szabad egymásba omlani – mert az nem szeretet, hanem önelvesztés.
Aki ezt a jósjelet kapja, ezzel a kísértéssel találkozik.
Tudod, hogy nem szívesen keverem az ősi kínai és a keresztény ezotériát – bár sok megfelelés van közöttük, és itt éppen erről van szó.
A „kísértés” szó, ami a Miatyánk egyik főszava, nagyon rokon azzal az értelemmel, amit most elmondtam.
Görögül – vagyis az evangéliumok „eredeti nyelvén” – ez úgy hangzik:
„Periázó”.
A szó a „peraó”-ból ered, ami „áthatolást” jelent, a „peiro” pedig szintén ezt, „perforálást”, amikor megpróbálom, hogy át tudok-e szúrni valamit, vagy sem. Kibírja-e a szúrást, vagy sem. Átengedi, vagy sem.
Nem tudom, a fordítók honnan vették a „kísértés” szót.
„Megpróbálást” jelent.
Azt, hogy mennyire engedek magamba, belém valamit vagy valakit.
Hogy mennyire szilárdak a határaim.
Mennyire tudom azt mondani: eddig, és ne tovább.
Eddig jöhetsz – tovább nem.
És én is csak eddig jövök – tovább nem.
És ez vonatkozik nemcsak a negatív indulatokra, de a pozitív érzelmekre is.
A szeretet olyan, mint a tánc.
Érintjük egymást, boldogan, de nem lépünk bele a másik testébe, aurájába.
Ahhoz, hogy valaki így működjön, egy folyamatos önvizsgálattal tisztán tartott benső világra van szükség.
Az ilyen jól megépített egyéni világ éppolyan, mint egy ország: védelme nem a fővárosánál, hanem a határain kezdődik. De nemcsak a védelme – mondják a bölcsek –, hanem a másik országgal való gyümölcsöző érintkezés is.
Ez a jel nemcsak az önvédelemről szól, hanem arról is, hogyan viszonyuljunk mások bántó tulajdonságaival szemben. A türelem és óvatosság titkára tanít.
Akinek „határai” vannak, nem gurul dühbe, nem sértődik meg, s ha mások vétenek ellene, megőrzi a maga sérthetetlen, benső nyugalmát. Ez csakis úgy lehetséges, ha immúnissá válunk a méreggel szemben. Ez pedig azt jelenti, hogy előzőleg már a saját benső mérgünket (ahogy a Biblia mondja: „gonoszságunkat”) legyőztük, és így minden indulat-nyíl lepereg rólunk.
Nem tudja „átfúrni”, „perforálni” lényünk határait, mert belül szilárdak vagyunk.
Figyeld meg: akkor „borulsz ki”, amikor már régen a határaidon belül jár valaki.
És akkor rendszerint már késő, mert fölborult a nyugalmad.