Válaszol a Jóskönyv – Lehet-e mások sorsáról kérdezni?

Ez egy olyan kérdés, amelyre nem tudok feleletet adni.

A helyzet bonyolult.

Amikor még csak kísérleteket folytattam, sokszor próbálkoztam vele, és az eredmények nem voltak egyértelműek.

Ami erről elmondható, az a következő.

Csak azokról kérdezhetsz, akikkel a sorsod összefügg.

Férjedről, gyerekedről, társadról, barátodról, főnöködről, de még a hazád helyzetéről is kérdezhetsz.

C. G. Jung a pácienseiről kérdezett.

Mire jött a beteg, valamit már tudott a problémájáról.

Valami mondott róla a Ji King.

De a válasz értelmezése már roppant bonyolult dolog.

Ha valakiről kérdezel, nem tudod, hogy a tanács rólad szól-e, a kettőtök viszonyáról – vagy pedig kifejezetten csak róla.

Én sokszor kaptam azt a választ, hogy ez nem az én ügyem, ne foglalkozzak vele.

Egy drámai politikai helyzetről kérdeztem például, és a Szemlélődés jelét kaptam, ami azt jelentette, hogy maradjak kívül a dolgon, nem az én ügyem.

Vannak sorsszálak, amelyeket nem mi mozgatunk, semmi közünk hozzá, s ilyenkor a kérdező illetéktelen az ügyben.

Jung azonban gyógyító volt, akinek sorsa összefüggött betegei sorsával.

A könyv a gyógyítónak segített megértetni egy sorsproblémát.

De a válaszban sokszor benne volt ő is, a páciense is – és néha a kettőjük viszonya is.

Ha meggyőződtél róla, hogy bármiféle sorsközösség alapján kérdezel, a bölcsek meditációt javasolnak a jóslat kérése előtt.

A szokásos meditáció után, amikor már megnyugodtál, s alkalmas, tiszta állapotba hoztad a lelkedet, képzeletedben állítsd magad elé azt, akiről kérdezni kívánsz.

Mondjuk a lányodat.

Fogd kézen. 

Vidd el őt – kézen fogva – ahhoz a képzeletbeli templomhoz, amelyben a bölcsek nagy tanácsa ül.

Ha egyedül jöttél volna, akkor most kinyitottad volna a templom ajtaját, odamentél volna a Bölcsek színe elé.

Meghajoltál volna előttük. És alázattal elmondtad volna nekik a kérdésedet.

Aztán várakozva fölemelted volna a fejedet. Kinyitottad volna a szemedet. S még mindig, félig a meditáció állapotában, elvégezted volna a jóslás műveletét.

Hatszor kidobtad volna az érméket. S felírva az eredményt, hosszas szemlélődés után, mélyen önmagadba nézve, mint a költő, aki ihletre vár, megpróbáltad volna értelmezni a választ.

Most azonban más a helyzet! A meditációd úgy alakul, hogy kinyitod a templom ajtaját.

A lányodat beengeded – de te kint maradsz!

Beküldöd őt.

Nézzék meg.

Vizsgálják meg a szívét.

Te addig odakint várakozol.

Így végzed el a jóslást.

Majd utána, amikor lányod kilép a templom ajtaján, kézen fogod, s elvezeted.

És előtted van a jósjel, amit kaptál.

Vagy kapott.

Vagy kaptatok.

Mindhárom lehetséges.

Külön és egyszerre is.

Ezért nehéz megfejteni.

Ehhez már ismerned kell a sorsszálak szétfejtésének műveletét. Mi az, amit a sorsszövetbe te szőttél bele, együtt szőttétek, vagy csakis ő szövi, egyedül.

Egy mai ember számára rejtély, hogy benne van a másik, ő is a másikban van, és függnek egymástól.

Behunyt szemünk mögött, a lelkünkben sokkal kollektívebb hálózatok vannak, mint ahogy azt sejtenénk.

Összefüggünk.

Ezért megy a „világon kívülre”, hegyre, kolostorba, magányba a jógi, a remete vagy éppen a meditáló bölcs, mert a csendben a lehető legtisztább önmagához akar eljutni.

Elsősorban a saját magánvilágodért vagy felelős. De azért része is vagy valami egésznek.

Ha éppen a lányodról kérdezel, a válaszban benne lehet az ő – tőled független – képe is. De csakis azért, hogy jobban megértsd, és segíteni tudj neki.

Néha a szülő nem érti a gyermekét.

Nem ismeri a sorsfeladatát.

Ilyenkor megkérdezheted a könyvet.

De a válasz csak akkor érthető, ha sikerült őt egyedül beküldeni a templomba.

Ha te valóban kint maradtál.

S ezt a személytelen, objektív kívülállást megőrzöd a jóslat megfejtése során is.

Nagyon nehéz. A legnagyobb óvatosságra intelek, ha ilyesmivel próbálkozol.