Válaszol a Jóskönyv – Lehet-e mások sorsáról kérdezni?
Ez egy olyan kérdés, amelyre nem tudok feleletet adni.
A helyzet bonyolult.
Amikor még csak kísérleteket folytattam, sokszor próbálkoztam vele, és az eredmények nem voltak egyértelműek.
Ami erről elmondható, az a következő.
Csak azokról kérdezhetsz, akikkel a sorsod összefügg.
Férjedről, gyerekedről, társadról, barátodról, főnöködről, de még a hazád helyzetéről is kérdezhetsz.
C. G. Jung a pácienseiről kérdezett.
Mire jött a beteg, valamit már tudott a problémájáról.
Valami mondott róla a Ji King.
De a válasz értelmezése már roppant bonyolult dolog.
Ha valakiről kérdezel, nem tudod, hogy a tanács rólad szól-e, a kettőtök viszonyáról – vagy pedig kifejezetten csak róla.
Én sokszor kaptam azt a választ, hogy ez nem az én ügyem, ne foglalkozzak vele.
Egy drámai politikai helyzetről kérdeztem például, és a Szemlélődés jelét kaptam, ami azt jelentette, hogy maradjak kívül a dolgon, nem az én ügyem.
Vannak sorsszálak, amelyeket nem mi mozgatunk, semmi közünk hozzá, s ilyenkor a kérdező illetéktelen az ügyben.
Jung azonban gyógyító volt, akinek sorsa összefüggött betegei sorsával.
A könyv a gyógyítónak segített megértetni egy sorsproblémát.
De a válaszban sokszor benne volt ő is, a páciense is – és néha a kettőjük viszonya is.
Ha meggyőződtél róla, hogy bármiféle sorsközösség alapján kérdezel, a bölcsek meditációt javasolnak a jóslat kérése előtt.
A szokásos meditáció után, amikor már megnyugodtál, s alkalmas, tiszta állapotba hoztad a lelkedet, képzeletedben állítsd magad elé azt, akiről kérdezni kívánsz.
Mondjuk a lányodat.
Fogd kézen.
Vidd el őt – kézen fogva – ahhoz a képzeletbeli templomhoz, amelyben a bölcsek nagy tanácsa ül.
Ha egyedül jöttél volna, akkor most kinyitottad volna a templom ajtaját, odamentél volna a Bölcsek színe elé.
Meghajoltál volna előttük. És alázattal elmondtad volna nekik a kérdésedet.
Aztán várakozva fölemelted volna a fejedet. Kinyitottad volna a szemedet. S még mindig, félig a meditáció állapotában, elvégezted volna a jóslás műveletét.
Hatszor kidobtad volna az érméket. S felírva az eredményt, hosszas szemlélődés után, mélyen önmagadba nézve, mint a költő, aki ihletre vár, megpróbáltad volna értelmezni a választ.
Most azonban más a helyzet! A meditációd úgy alakul, hogy kinyitod a templom ajtaját.
A lányodat beengeded – de te kint maradsz!
Beküldöd őt.
Nézzék meg.
Vizsgálják meg a szívét.
Te addig odakint várakozol.
Így végzed el a jóslást.
Majd utána, amikor lányod kilép a templom ajtaján, kézen fogod, s elvezeted.
És előtted van a jósjel, amit kaptál.
Vagy kapott.
Vagy kaptatok.
Mindhárom lehetséges.
Külön és egyszerre is.
Ezért nehéz megfejteni.
Ehhez már ismerned kell a sorsszálak szétfejtésének műveletét. Mi az, amit a sorsszövetbe te szőttél bele, együtt szőttétek, vagy csakis ő szövi, egyedül.
Egy mai ember számára rejtély, hogy benne van a másik, ő is a másikban van, és függnek egymástól.
Behunyt szemünk mögött, a lelkünkben sokkal kollektívebb hálózatok vannak, mint ahogy azt sejtenénk.
Összefüggünk.
Ezért megy a „világon kívülre”, hegyre, kolostorba, magányba a jógi, a remete vagy éppen a meditáló bölcs, mert a csendben a lehető legtisztább önmagához akar eljutni.
Elsősorban a saját magánvilágodért vagy felelős. De azért része is vagy valami egésznek.
Ha éppen a lányodról kérdezel, a válaszban benne lehet az ő – tőled független – képe is. De csakis azért, hogy jobban megértsd, és segíteni tudj neki.
Néha a szülő nem érti a gyermekét.
Nem ismeri a sorsfeladatát.
Ilyenkor megkérdezheted a könyvet.
De a válasz csak akkor érthető, ha sikerült őt egyedül beküldeni a templomba.
Ha te valóban kint maradtál.
S ezt a személytelen, objektív kívülállást megőrzöd a jóslat megfejtése során is.
Nagyon nehéz. A legnagyobb óvatosságra intelek, ha ilyesmivel próbálkozol.