Népi növényismeret (etnobotanika) 1. rész
Ezek a hivatalosan (hatóságilag) elismert növények gyógyszertárakban szerezhetők be, jelentős részük hozzáférhető orvosi rendelvény (recept) nélkül gyógynövényszaküzletekben, drogériákban. Hivatalosnak nevezzük az érvényes gyógyszerkönyvben szereplő növényeket (növényi részeket) is. Ezzel szemben a népi botanika olyan fajokat is magába foglal, amelyeknek hatóanyagai nem ismertek. A tapasztalati gyógyászat alkalmazása régóta ismert növényeket használ, amelyekről ismételten megállapítható, hogy nincsenek káros hatásaia szervezetre.
Az egyáltalán nem ismert, illetőleg csak kisebb mértékben vizsgáltakelkülönülnek a jó tapasztalatokkal rendelkezőktől. Az etnobotanikában széles körbenalkalmazott növények éppen a tapasztalatnak köszönhetik a bizalmat, amely a felhasználást kíséri.
Szép számban sorolhatnánk fel azokat a fajokat is, amelyeket egyaránt használnak atudományos gyógyászatban és a népgyógyászatban is. Kiragadunk egy példáta közismertek közül. A vadárvácskát nem találjuk meg a Magyar Gyógyszerkönyv előzőkiadásában (VII. kiadás), de a kortársi fitoterápiában bevált, ennek következtében hivatalos lett az érvényben levő farmakopeában.
A vadárvácska (Viola tricolor) régen használt gyógynövénykönyvekben és újabb fitoterápiás lexikonokban egyaránt szerepel. Méregtelenítő kúrákban használatos teakeverékek alkotórésze.
Akik értékelték a vadárvácskát, bizonyára nem is tudnak arról, hogy elismerésük fokoztaa vadárvácska „rangját”. Az etnobotanikában továbbra is használják.
A népi gyógyászat
Az országosan elterjedt cickafarkfű valamennyi faját megvizsgáltuk a virágzatazuléntartalmát illetően. Az Achillea nemzetség példányai között a gyűjtögető nem mindig ismeri fel az egyes taxonokat.
Ezeket a különbségeket igyekeztünk elkülöníteni egymástól, amikor a Vaskapu egyik helybeli lakosa felhívta a figyelmünket arra, hogy felesleges nagyítóval a leírásokkal bajlódni. Inkább kóstoljuk meg az egyes példányok virágzatát. Megízleltük az egyik és egy másik Achillea-példány virágzatát: Achillea millefolium egyfelől, Achillea crithmifolia másfelől. Az egyik tő virágzatának az íze a szokott, kesernyés, aromás tulajdonságnak felelt meg, a másik példány, amely arasznyira fejlődött mellette, mézédes (kesernyés mellékíz nélkül).
Kissé meglepett a botanikusnak nem mondható lakos „vizsgálati módszere”. Ma könnyen megkülönböztetjük a közönséges cickafarkfű alfajait egymástól, az ízét is beleértve. Az
ismeretlen személy megjegyezte, hogy az édes növény „gelesztától jó”. Munkaközösségünk akkor éppen bélférgekkel foglalkozott.
Dr. Fazekas Béla tanszékvezető professzor kérésére olyan növényt kerestünk, amely megöli a bélférgeket, de nem mérgező a melegvérű állatokra, így az emberre sem.
Az általunk kidolgozott és alkalmazott elektroascaridiográfos módszer lényege: A bélférgeket (Ascaris suum) a vágóhídról vederszámra hoztuk. Emberi szervezet esetében természetesen a hatás megfigyelésére elég volt néhány tucatnyi élősködő, amelyet főleg gyermekek ürítenek.
A megfelelő tápoldatban felfüggesztett bélféreg áramütésre hirtelenül összehúzza magát, majd a kísérlet körülményei között folytatja jellemző mozgásait. Az Achillea crithmifoliát is tartalmazó, különben azonos összetételű tápoldat esetében az áramütést követően a féreg mozdulatlan maradt. Elpusztult.
Az eredmények egyértelműek voltak. Az édes cickafarkfű kivonata elpusztítja az ember és állat közös élősködőjét. Az ártalmatlan növényre, amelyre addig valószínűleg senki sem gondolt volna, egy falusi ember hívta fel a figyelmünket.
Így kapcsolódik össze az ember megfigyelőképessége, kíváncsisága kevésbé értékes eredményt biztosító ismeretekkel. Egy kis idő után el is felejthetjük az egyszerű megfigyelést, amelyet tudományos megvalósításként dicsőítünk. Természetesen nem általánosíthatunk; de csak veszítünk azzal, amit a népi növényismeretből nem veszünk át. A kísérletes etnobotanikai kutatás során nem az a legértékesebb, amit egyszerűen tudomásul veszünk. Kiindulási pontnak tekinthető, amely ihleti a tudományt.
Fotó: Adobe Stock
