A vonások jelentéséről – A szeretet titka (folytatás)

Az elő­ző szám­ban a Csung Fu (61) je­lé­ről be­szél­tünk, a „Kö­zép­pont Igaz­sá­gá­ról”.

Ar­ról volt szó, hogy a sze­re­tet mű­vé­sze­te a le­gel­ső lé­pés­nél, ön­ma­gunk meg­sze­re­té­sé­nél kez­dő­dik.

S a va­ló­di lé­nyünk lel­künk kö­zép­pont­já­ban la­kik.

A jós­jel vál­to­zó vo­ná­sai újabb tit­kok­kal gaz­da­gít­ják tu­dá­sun­kat. Az el­ső vo­nás azt mond­ja: „Ha má­sok­ba bo­nyo­lódsz, nem lesz bé­kéd!” Ez ar­ra fi­gyel­mez­tet, hogy nincs kö­zép­pon­tod, ön­ma­ga­don kí­vül ke­re­sed s ezért tán­to­rogsz! Má­sok­tól függsz, s ku­dar­cai­dért má­so­kat hi­báz­tatsz!”

A má­so­dik vo­nás azt mond­ja: „Ár­nyék­ból hív­ja a da­ru és fia vá­la­szol. Van egy ku­pa jó fi­nom bo­rom, igyuk meg együtt!” Ez azt üze­ni, hogy lel­ked már tit­kos hí­vó­je­le­ket ad, s ha nincs is tár­sad, ha­ma­ro­san rá­ta­lálsz. Bár­mi­lyen ma­gány­ban élünk, ha az jó ma­gány, azaz, ha ön­ma­gunk­kal har­mó­niá­ban va­gyunk, ha­ma­ro­san tár­sa­kra le­lünk. Az ilyen ta­lál­ko­zá­sok ké­sőbb vé­let­len­nek tűn­nek, de ha utó­lag vissza­né­zünk, lát­juk, hogy tit­kos hí­vó­je­lek idéz­ték elő őket, s eze­ket az ál­ta­lunk is ér­zé­kel­he­tet­len „adá­so­kat” a ben­ső har­mó­niánk, a meg­ta­lált „kö­zép­pon­tunk igaz­sá­ga” su­gá­roz­ta.

A har­ma­dik vo­nás azt mond­ja: „El­len­tét­be üt­kö­zik. Hol har­ci do­bot ver, hol ab­ba­hagy­ja. Hol könnye­zik, hol da­lol.” Ez a vo­nás ar­ra fi­gyel­mez­tet, hogy nem vagy a ma­gad ura. Nem a kö­zép­pon­tod­ból cse­leksz­el. Má­sok­tól függsz, má­sok „kö­zép­pont­já­tól”. S most jól fi­gyelj: akár ba­rá­tod a má­sik, akár el­len­sé­ged, akár fe­le­sé­ged, sze­rel­med, vagy ép­pen­ség­gel egy olyan em­ber, aki­vel sor­sod bár­mi­lyen for­má­ban össze van köt­ve, ha a cen­trum nem ben­ned van, ha­nem ben­ne, va­gyis raj­tad kí­vül, a hely­ze­ted ár­tal­mas. Má­sok­tól függ­ni ak­kor is baj, ha azok a má­sok jók hoz­zád. Vagy ha ép­pen­ség­gel sze­ret­nek. So­ká­ig nem fog­nak sze­ret­ni, mert egy olyan em­bert, aki kö­zép­pont­ját nem ön­ma­gá­ban hord­ja, de ér­zel­mi­leg ránk te­hén­ke­dik, nem le­het sze­ret­ni. Is­mer­jük eze­ket a „ka­pasz­ko­dós” kap­cso­la­to­kat, me­lyek né­ha át­me­ne­ti örö­möt ad­nak ugyan, de leg­több­ször csak nyű­göt.

A ne­gye­dik vo­nás: „…a ló elvág­tat a fo­gat­ból. Nincs hi­ba!” Sok­szor, ami­kor rá­éb­re­dünk iga­zi va­lón­kra, ami­kor meg­ta­lál­juk szí­vünk va­ló­di igaz­sá­gát, meg­vál­toz­nak tár­sa­ink is. Új em­ber új ba­rá­to­kat, új tár­sa­kat ta­lál. És ez így van jól. Meg­vál­to­zott rez­gé­se­in­kre má­sok re­zo­nál­nak már. Ré­gi kö­zös­sé­gek ela­vul­nak és újak szü­let­nek. Ilyen­kor fáj a szí­vünk. Hűt­len­ség­gel is vá­dol­hat­juk ma­gun­kat, pe­dig ez az élet ter­mé­sze­tes fo­lya­ma­ta. Lány­ból ha fe­le­ség lesz, fi­ú­ból ha férj és apa – el­hagy­ják szü­lei­ket s új élet­sze­re­pek jel­me­zé­be búj­nak. A jós­jel er­re a vál­to­zás­ra ké­szít fel, s azt üze­ni, hogy ez így lesz jó. A ben­ső vál­to­zás kül­ső vál­to­zást szül.

Az ötö­dik vo­nás azt mond­ja: „Az igaz őszin­te­ség köt össze. Hi­bát­lan!” Ez a tö­ké­le­tes hely­zet. Meg­ta­lál­tad a kö­zép­pon­to­dat, föl­te­he­tő­en tár­sa­dat vagy tár­sai­dat is, és ezért al­kal­mas­sá vál­ta­tok az össz­tánc­ra. Egyi­kő­tök sem von­szol­tat­ja ma­gát a má­sik­kal, mert egy­szer­re vagy­tok együtt is, kü­lön is. A jó em­be­ri kap­cso­lat lény­ege, hogy min­den­ki a sa­ját lé­nyét s mél­tó­sá­gát éli meg ben­ne, s ilyen­kor a részt­ve­vők kö­zött a har­mó­nia mel­lett egy új és igen fon­tos elem je­le­nik meg: a köl­csö­nös őszin­te­ség. Min­den va­ló­di tár­su­lás alap­ja az őszin­te igaz­ság. Er­re azon­ban csa­kis azok ké­pe­sek, akik ön­ma­guk­hoz is őszin­ték. Ha ma­gam­nak ha­zu­dok, té­ged is ál­tat­ni fog­lak, még ak­kor is, ha nem aka­rom.

Ne hidd, hogy ezek az üze­ne­tek csak a pár­kap­cso­la­to­kra vo­nat­koz­nak. Ha pél­dá­ul elő­adást tar­tok va­la­hol, s köz­tem és a hall­ga­tó­sá­gom kö­zött nem jön lét­re ez az ál­la­pot, va­gyis ha nem a „cen­tru­mom”-ból be­szé­lek, s hall­ga­tó­im nem a sa­ját „ben­ső kö­zép­pont­juk­ból” hall­gat­nak, ak­kor az egy ter­mé­ket­len, disz­har­mo­ni­kus elő­adás lesz.

És fő­leg: haz­ug. Vagy úgy, hogy én nem mon­dok iga­zat, vagy úgy, hogy má­sok fél­re­ér­te­nek en­gem. Az őszin­te­ség­hez bá­tor­ság kell. Fe­det­len nyílt­ság. Pán­cél­ta­lan, se­bez­he­tő oda­for­du­lás. Ilyen­kor – Sha­kes­pe­are sza­vá­val – nem azt mond­juk, amit „il­lik”, ha­nem azt, ami tény­leg fáj. Ha a kö­zön­ség nem érett er­re az őszin­te­ség­re – va­gyis, ha nem a ben­ső „kö­zép­pont­já­ból” hall­gat – ak­kor ez egy rossz ta­lál­ko­zás lesz. Mert mást akar­nak hal­la­ni, mint amit mon­dok.

Min­den olyan kap­cso­la­tot, amely­ben olyan em­be­rek ta­lál­koz­nak, akik nem ta­lál­ták meg „kö­zép­pont­juk igaz­sá­gát”, a ha­zug­ság köt össze.

Nem az a faj­ta haz­ug­ság, ami tu­da­tos, ha­nem saj­nos a ve­szé­lye­sebb faj­ta, a tu­dat­ta­lan.

Aki­ből hi­ány­zik a va­ló­di „Én-él­mény”, nem tud őszin­te len­ni sen­ki­hez, mi­vel ön­ma­gá­hoz sem az.

És vé­gül a ha­to­dik vo­nás azt mond­ja: „A ku­ko­ré­ko­lás az ég­ig ha­tol. Így foly­tat­ni baj!” Mit je­lent ez? Hogy­ha va­la­ki nem ta­lál­ja meg ön­ma­gát, „ku­ko­ré­kol­ni” kezd. Sza­vak­kal, el­mé­le­tek­kel, rek­lám­mal, teo­ló­gi­ák­kal, üres fe­cse­gés­sel pró­bál­ja pó­tol­ni az őszin­te­sé­gét. Ez nem­csak ál­ta­tás, ha­nem ön­ál­ta­tás is. Szép el­mé­le­te­ink ön­ma­gunk előtt is ta­kar­nak. Az ál-hit­té­rí­tők ép­púgy ide­tar­toz­nak, mint a lel­ke­sen fe­cse­gő ba­rá­tok, akik iszo­nyod­nak a csend­től, mert ak­kor rá­éb­red­nek a riasz­tó igaz­ság­ra, hogy nem ön­ma­gu­kat mond­ják. Ide­tar­toz­nak a ha­mis val­lo­má­sok, sok­szor a ki­mon­dott szó is, hogy „sze­ret­lek!”

Ez az a hely­zet, ami­kor sza­va­ink nem fe­dik a va­ló­sá­got.

Mi, mai em­be­rek ab­ban a tév­hit­ben élünk, hogy ki­mon­dott sza­va­ink­kal azo­no­sak va­gyunk. Hogy azt él­jük, amit mon­dunk.

Nincs így.

Elég egy na­gyobb meg­ráz­kód­ta­tás, egy sors­csa­pás vagy bár­mi­fé­le össze­tö­rés, s ahogy a seb­ből ki­buggyan a vér és a sze­mek­ből a könny, úgy tör föl be­lő­lünk a szá­mun­kra is új­nak tű­nő le­ta­ga­dott vagy föl nem is­mert igaz­ság.

Ez az Igaz­ság Pil­la­na­ta. A „mo­men­to de la ver­dad”, ahogy a tor­reá­do­rok mond­ják, ami­kor elér­ke­zett az aré­ná­ban a ha­lál pil­la­na­ta.

Szo­rult hely­ze­té­ben az em­ber össze­rán­dul, meg­bé­nul egó­ja, nem tud­ja ál­tat­ni ma­gát és föl­vil­lan ben­ne va­ló­di Én-je, az a bi­zo­nyos Kö­zép­pont, ahol iga­zi va­ló­ja él.

Né­ha úgy hív­juk ezt a pil­la­na­tot, hogy „lé­lek­je­len­lét”.

És ek­kor őszin­té­vé vá­lunk.

In­nen kel­le­ne kez­de­ni min­dent.