Exkluzív – Kiábrándulás
Vagyis az egészet semmi más nem működtette, csakis az ábránd, a káprázat, az álomszerűség, lelkem varázshatalma, mely képes ráálmodni bárkire s bármire bármit. Nem kell, hogy a másik valójában olyan legyen, amilyennek látni akarom, hiszen én vetítek rá mindent, s pontosan olyan lesz, mint amilyen képet rávetítek.
S addig lesz olyan, amíg vetítek.
„Kiábrándulás” azt jelenti, hogy abbahagyom a vetítést
Egykori szerelmünk hirtelen olyanná válik, mint egy leleplezett bűvészmutatvány: nem marad benne semmi csoda, hiszen tudjuk már, hogy mi tettük a nyulat a cilinderbe, s utólag az is kiderül, hogy bizony eléggé szürke, szánalmas az a nyúl és ócska a cilinder is.
Nincs ember, aki ha évek múltán találkozik egykori szerelmével, ne érezne valamiféle értetlenséget, sajnálattal vegyes csodálkozást: „Mit szerettem én ezen?” – kérdi önmagától a lélek, de nem tud felelni rá, mert akiről valaha úgy érezte, hogy hús a húsából, hogy lényének másik fele, akit széppé, ragyogóvá, ismerőssé varázsolt, most idegenként áll előtte. Amit szépnek látott benne, most csúnya, amit vonzónak, most taszító, amit ismerősnek, most idegen – semmiféle köze sincs hozzá, s egykori szerelmére úgy emlékszik, mint egy elfelejtett álomra: nem is tudja fölidézni.
És mégis: a szerelem a legforróbb érzés a világon!
Ami az angolban „love”, arra a magyarban két szó is van: „szeretet” és „szerelem”.
És a „szerelem” sokkal forróbb szó!
Sokkal intenzívebb, elementárisabb, veszélyesebb, hatásosabb.
Szeretetbe nem halunk bele, de a szerelembe igen.
A szeretet csak meleg, de a szerelem forró és éget. A szeretet parázslik, a szerelem lángol és elemészt.
Valaha fordítóink érezték e két szó közötti intenzitásbeli különbséget. Isten azt mondja Jézusról (legalábbis magyarul), „Ez az én szerelmetes fiam, őt hallgassátok!”
Vagyis Jézus az Isten számára nem a „szeretett fia”, hanem a „fia, akibe szerelmes”!
Ezzel a szóval akarták visszaadni azt, ami a legforróbb, legmélyebb, legősibb, legteljesebb egység.
Szerelem
Kártyában a piros ász, amelyről tudjuk, ha adu, felülüt minden lapot.
Ezért a szerelem nemcsak misztérium, de a legnagyobb kísértés: ha valaki elindítja magában a „beleábrándulásnak” ezt a mágikus folyamatát, olyan örvényt kavar, mely egész életét elnyelheti.
A szerelmes ember jobban szereti szerelmét, mint feleségét, jobban és intenzívebben, mint a gyermekeit.
Akármit is beszél, ez tény.
Gyermekeit ilyenkor legfeljebb sajnálja, legfeljebb „szereti”, legfeljebb lelkifurdalást érez miattuk – de ha őszinte magához, tudja, hogy ezek az érzésecskék halvány kis gyertyalángok a lobogó máglyatűz mellett.
Ha családos ember, kérdése nem az, hogy megy-e, vagy marad, mert még ha becsületből marad is, az örvény már régen beszippantotta lelkét. Amíg az ábránd – vagyis a szerelem – tart, az ábrándért él, ott van a kincse, az a fontos neki.
A máglyatűzön – amíg ég – nemcsak önmagát, de családját is feláldozza.
Balszerencsés esetben csak utána jön a kiábrándulás – s ilyenkor már nem tud mit kezdeni a romokkal.
Mivel itt sajnos az ábránd, vagyis a mágikus önvarázslat eseteiről van szó, rendszerint ez történik: a férj elhagyja családját, hűtlen lesz gyerekeihez, s csak utólag ábrándul ki szerelméből, cipelve tovább most már nemcsak széthullott családjának, hanem megunt szerelmének karmikus életterheit is.
Okos feleség, ha bírja cérnával – azaz: emberséggel, önérzettel, bölcsességgel, lelki erővel – kivárja, míg férje az ábrándból kiábrándul.
Ez ugyanis törvényszerűen bekövetkezik, s ha sikerül, kapcsolatuk erősebb lehet, mint valaha volt.
A csont is ott lesz a legerősebb, ahol eltört s összeforradt
A szerelem misztérium.
Megéltem, sokat is írtam róla.
De a családos emberek szerelmében nem hiszek.
Rendszerint csak menekülés, illúzió, egoizmus, önáltatás, lógási kísérlet.
Honnan?
A sors elől.
Megfigyeltem például, hogy a menekülési kísérlet, vagyis az ábrándra való hajlandóság előbb jelenik meg egy férj életében, mint az ábránd tárgya, vagyis a szerető.
Nem igaz a következő mondat: „Nem tehetek róla, váratlanul betoppant az életembe!”
A nő valóban kívülről jött, de a „beleábrándulásra” való hajlandóság már régóta működött a férfi lelkében.
Csak a nő hiányzott hozzá.
Szinte várta már, mint vadász a puskacsöve elé hajtott őzikét.
Ravasz ám a lélek!
Mert az érzést valóban a másik váltja ki belőle – de a hajlandóság, az ábrándra való szomjúság már régóta lappangott benne.
Van olyan „beleábrándulásra” hajlamos barátom, akinél hónapokkal a tényleges nő felbukkanása előtt látom már, hogy ez az ember valakibe szerelmes lesz! Még nem tudom, kibe, de jön! Jön a Micike, az Éva, a Kinga, valaki jön!
S ez mindig így is történik.
„Váratlanul” felbukkan valaki.
Már kereste, hívta – öntudatlanul.
Mert semmi sem kívül, minden belül születik.
Fotó: Shutterstock
