Válaszol a Jóskönyv – Lelkesedés

A „lelkesedés” nálunk gyakorta a mániás-depressziós állapot mániás szakaszát jelenti, amikor valaki „fel van dobva”, túlpörgetett, harsány, lázas, s dülledt szemmel, félig önkívületben él s agitál. Olyan, mint a részeg, mint aki valami vágytól, téveszmétől vagy érzéstől berúgott. A mai ember önfeledtség helyett inkább önkívületre hajlamos, s e jósjel negatív oldalát éli meg: az ital, a narkó, a különféle önelvesztésre gyártott ecstasy tabletták, vad zenék, propagandakampányok s a felelőtlen vallási vagy politikai indulatok gerjesztése mi-mind ebbe az egyébként áldott tavaszjelbe tartoznak.

Az ősi kínaiban – ami ma már nemigen használatos – a „Jü” egyszerre jelentette azt, hogy LELKESEDÉS, BÖLCS ELŐRELÁTÁS, BELENYUGVÁS.

Azt mondták: valóban „lelkes” az ember csakis akkor lehet, ha tisztán látja célját, ha sorsának útján halad, ha gondoskodott magáról s környezetéről.

Ez a „lelkesedés” nem a feldúlt ego eksztázisa, hanem az Önvaló biztató inspirációja

„Az én igám könnyű” – mondta Jézus.

Az életterhek hordásának ez a bizakodó, messze néző, táncos, boldog és szabad könnyűsége a feladata mindenkinek, aki válaszul a „Jü” jelét kapta.

A „Jü” tavaszjel. Amikor a természet feltámad. Amikor hosszú tél után kilépsz a kertedbe vagy a mezőre, ahol az új élet fakad – ami ilyenkor a levegőben vibrál, az a Jü.

Ez nemcsak bizsergető érzés, de táncba hívó ritmus, örömteli sugárzás is: a Jü a közös zenének, indulónak, táncnak a jósjele, mindannak, amit az ember örömében tesz – mert felszabadult végre valami alól.

És mégis gyakorta akkor kapjuk ezt a jósjelet, ha képtelenek vagyunk elengedni magunkat, ha büntetjük magunkat, ha valamilyen súlyt oly régen cipelünk, hogy megszoktuk már, s nem engedjük, hogy boldogok legyünk. (S ezt persze érzi környezetünk is!)

Önfeledtség kétféle lehet: fölfelé, az isteni felé, az egyetemes felé, a lelkek közössége felé (szeretet) – lefelé, az önelvesztésbe, az öntudatlanságba, a delíriumba, amikor felelőtlenül odadobjuk magunkat valami méltatlannak, mert elvesztettük magunkat.

Az egyik fényes, a másik sötét lelkesedés, s ez a jel végig-végig arról szól, hogy e kettőt ne tévesszük össze.

A „Jü” kínai írásjelét ma már nemigen használják. Bal oldalán egy kéz látható, mely egyszerre ad s kap. Jobb oldalán pedig egy ágaskodó elefánt van, két lába a magasban, farka a földet éri. Mondják, nyugaton az elefántokat arra használták, hogy nehéz terheket könnyen hordozzon (innen a jósjelnek egyik értelme: az előrelátó gondoskodás, a magabiztos nyugalom) – keleten azonban táncra tanították őket, hogy az embereknek örömöt adjanak.

Innen a jósjel kettős értelme, mely gyakorlatilag mégis egy: lelkesedni, örvendeni csakis a magabiztos Erő tud, amikor az ember „nem aggodalmaskodik a holnap felől”, mert tudja, hogy jó úton jár.

A „Jü” azt üzeni: szabadítsd fel magad!

Sz. B. régóta leszokott az alkoholizmusról. Múltja mégis nyomasztja. Talán nem is a visszaesés, de kábán elkövetett tetteinek nyomasztó emlékei. Elnyomva tartja magában a múlt démonát: s ezért „önfeledt” lenni még nem tud. Fél, hogy újra „önelvesztés” lesz belőle. A jósjel azt üzeni: ha törött lábad begyógyul, vedd le róla a gipszet, ne félj ráállni, s főleg ne félj a tánctól! Az ember örömre született s az elétet jól élni csak vidáman, lelkesen szabad. Ne félj az örömtől, még akkor sem, ha valaha „részeg ürömmé” vált.

Ráadásul Sz. B. ötödik vonása változott.

„Betegség. Tarts ki, nem végzetes.”

A kínai kommentárok itt bizony komoly gátakat, gátlásokat látnak, s ezek akár külső, akár benső, lelki gátak, az életörömöt elnyomják, s bár nem kellemesek, annyi hasznos mégis van bennük, hogy az emberünket a visszaeséstől megóvják. (Egyetlen vonás egy egész derűs jelet felhőssé tehet!!!)

A feladat mégis: a felszabadulás

Nem félni a tánctól.

Ha ezt a jelet kaptam, megvizsgáltam, hol nem tudtam örülni az életemnek?

Hol kell lebontani gátlásaimat?

Mik azok a félelmek, előítéletek, emlékek, mentális börtönök, melyekből kell szabadulnom? Sugárzik-e belőlem valami, ami lehangoló?

A Jü az inspiráció jele, s a művészek tudják: minden öröm nélkül leírt sor értéktelen. Még ha gyászról ír a művész, leírni jól csakis akkor tudja megrendítően, ha lelke mélyén munkálkodik az alkotó öröme, az a diadalmas érzés, hogy formát tud adni még a formátlan nyögésnek és jajgatásnak is. (Füst Milán kimutatja, hogy Ady Endre anyja haláláról szóló költeménye azért gyönyörű, mert mérhetetlen gyászáról az Erős Alkotó örömével énekel. Amíg fájt, nem tudott írni, csak amikor a fájdalmától megszabadult már.)

Végső soron a „Jü” az újjászületés, a halhatatlanság előérzetének jele.

Ebben a jelben a szállni, repülni tanuló emberek elhagyják a talajt – s akik ezt teszik, éppúgy szállhatnak fölfelé, mint ahogy zuhanhatnak lefelé is.

Fura dolog, de a lelkesedést valaha oktatták.

Ma is ezt teszik például a zenében: ahhoz, hogy egy prímás önfeledten eljátssza a „Pacsirtát”, sok esztendőn át tanulnia, gyakorolnia kell.

Bármit kérdeztél, most a szabadságod a tét.

Meghallani a szív hangját csak a bölcs ember tudja.

Amit az egó hall, az a szirének éneke.

Fotó: Shutterstock