Fedezzük fel az ehető őszi vadnövényeket!

Utazásunk mindjárt a ház előtt – vagy, amennyiben kiindulópontunk a város – a város szélén található mezőn kezdődik. Legkésőbb itt mindenképp belebotlunk a gyermekláncfűbe (Taraxacum officinale). Ez a mindenki által jól ismert növény tavasztól őszig virágzik, virága jellegzetes, sárga színű, a növény tövénél széles, a talajon elterülő, szeldelt szélű leveleket találunk, amelyek körkörösen helyezkednek el.

Vastag, répaszerű gyökere kívül barna, belül sárgásfehér színű. A konyhában bármely gyökérzöldséghez hasonló módon dolgozzuk fel, de lehet szárítani, pörkölni is – utóbbi esetben pörkölés után megdarálják és kávépótlékként fogyasztják, vagy hígabb formában, teaként isszák. Segíti az emésztést.

Ha a mező szélén haladunk, nem kell sokáig keresgélnünk, és rábukkanunk a parlagi ligetszépére (Oenothera biennis). Kedveli azokat a helyeket, amelyeken a talajt átforgatták, felszántották, ahol ástak, továbbá a földhalmokat. Messziről észrevehető nagy, világossárga, illatos, négy sziromból álló virágai miatt. Kétéves növényről van szó, ami azt jelenti, hogy életének első évében a talaj mentén levelekből álló rozettaszerű képződményt növeszt, majd a következő évben hoz virágot, és benne a szaporodásához szükséges magokat. Egy élőhelyen általában vegyesen találhatunk egy- és kétéves példányokat egymás társaságában. Az egyéves növényeket kell keresnünk, amelyeknek szintén a gyökerét kell kiásni. A gyökér felszíne halványrózsaszín, némiképp főtt sonkára emlékeztet (német nyelvterületen sonkagyökérnek is hívják), és gyökérzöldségként fogyaszthatjuk, íze leginkább a feketegyökérre emlékeztet.

A patakpart növényei

Miután a mezőn néhány ízletes gyökeret gyűjtöttünk kosarunkba, folytassuk utunkat, míg kisebb patak partjára érünk, ahol a talaj jóval nyirkosabb, nedvesebb, mint a réteken. Az egyik első növény, amire itt bukkanhatunk, a káposztabogáncs (Cirsium oleraceum). Impozáns jelenség, mivel akár 150 cm magasra is megnőhet. Bogáncs alakú, világossárga virágai, szeldelt levelei vastag, egyenesen felfelé növő szárán ülnek. Ennek a növénynek is a gyökerét kell begyűjteni, remek főzelék készülhet belőle. A káposztabogáncs mellett a patakpart jellegzetes növénye a bókoló gyömbérgyökér (Geum rivale). Ha szerencsénk van, még virágzó állapotban találjuk, így sokkal könnyebb felismerni. 20-60 centiméter magas, évelő növény. Szára felálló, kissé elágazó és különösen a felső részén mirigyszőrös. Hosszú nyelű tőlevelei szaggatottan szárnyaltak, a csúcsi levélke jóval nagyobb a többinél. A felső szárlevelek háromkaréjúak vagy tagolatlanok. A virágok bókolók, egyesével vagy kevés virágú sátorvirágzatban helyezkednek el. A csészelevelek vörösbarnák, a szirmok külső oldalukon vörösesek, belül sárgák. Ha később találunk rá, már elvirágzott, ekkor csak gömbölyded, barnás színű, gyapjas, pamacsszerű magtokjai láthatók. Ennek a növénynek is a gyökereit gyűjtjük. Miután megmostuk, megszárítjuk, majd megőröljük – kiváló fűszere a puncsoknak és a forralt bornak.

Az erdőszélek növényei

Folytatva utunkat a patak mentén, a bíbor nebáncsvirág (Impatiens glandulifera) magjait gyűjthetjük, amelyek kiváló csemegeként, rágcsálnivalóként szolgálnak. Ízük dióra emlékeztet. A bíbor nebáncsvirág késő őszig hozza a világos és sötétrózsaszín virágait, amelyek illata őszibarackra emlékeztet.

Kiérve az erdő peremére az út mentén a bükkfa (Fagus slyvatica) jellegzetes, barna színű, háromélű, kupacsba zárt terméseire, a bükkmakkra bukkanhatunk, de ha teljesen megérett, a makkok kiesnek a kupacsból. Fogyasztás előtt meg kell őket hámozni, a bükkmakk egyébként nyersen és pörkölve egyaránt kiváló csemege, amelynek íze leginkább a mogyoróéra emlékeztet. Fogyaszthatjuk önmagában, de ízesíthetünk vele pl. salátákat is.

Ha alaposabban körülnézünk, másfajta termésekre is bukkanhatunk a földön. Nem kell sokáig keresnünk, és csakhamar felfedezhetjük a kocsányos tölgy (Quercus robur) termését, a makkot, amelyből lisztet készítenek.

Útszélek és parkok, töltések és vadsövények

Ha folytatjuk utunkat, előbb-utóbb vadgesztenyefára (Aesculus hippocastanum) lelünk, amelynek termését mindannyiunk jól ismerjük. Ezek nem ehetők, de kiváló természetes mosószer vagy sampon készülhet belőlük. Ehhez megszárítják, aprítják, majd röviddel a felhasználás előtt beáztatják őket. A vízben kioldódik belőlük szaponintartalmuk, amelyeket mosásra, hajmosásra lehet használni.

Kosarunkban már szép mennyiségű ehető növény lapul, de még mindig van hely néhány finomságnak. Ha a szántóföld peremén természetes rézsűt találunk, itt a legkülönfélébb növényekre bukkanhatunk, amelyek közül sok kifejezetten ízletes termést hoz. Elsőként említsük meg a bodzát (Sambucus nigra), amelynek mindenki ismeri jellegzetes, fürtös, fekete, bogyós termését. Levelei nem kifejezetten illatosak, de virágai annál aromásabbak, tavasszal, illetve a nyár elején ezekből készül a sokak által nagyon kedvelt bodzavirágszörp. Ősszel a terméseket kell gyűjteni, amelyekből remek szörp, lekvár készíthető. A készítésnél csak arra kell figyelni, hogy a bogyókat pl. egy villa segítségével le kell húzni a szárakról, és a lekvárba/szörpbe nem kerülhet levélszár, mert az hashajtó hatású (a bodzával kapcsolatban lásd még a kiemelt szövegrészt).

A bodza mellett találjuk a cseresznyeszilvát (Prunus cerasifera), egy kisebb méretű cserjét, amelynek vörös, kerekded, illetve tojásdad termései kb. 2 cm méretűek, és rokonához, a kék szilvához hasonlóan fogyaszthatók nyersen, kompótként, lekvár formájában egyaránt.

A cseresznyeszilva szomszédságában gyakran megtaláljuk a tavasszal sárgán virágzó, ősszel szép, piros termést hozó húsos somot (Cornus mas). A termések hosszúkás, tojásdad alakúak, nyersen nagyon savanyú az ízük, ezért cukor hozzáadásával lekvár készül belőle.

Szúrós ügyek

A som gyűjtése közben ruhánk talán többször fennakad a szomszédjában növő kökény (Prunus spinosa) tüskéibe. A tüske a növény botanikai nevében is szerepel (spinosa = tüskés). Sötétkék, szürkés bevonatú terméseinek gyűjtésével érdemes várni az első fagyokig. Akkor jó, ha „megcsípi a dér”, ugyanis a fagy hatására csökken a bogyók csersavtartalma.

Mellette találjuk a galagonya (Crataegus monogyna, és laevigatana) vörös terméseit. A bogyók kis gallyszerű szárak végén ülnek, húsuk lisztes, de készülhet belőlük lekvár vagy szörp is. A kökényhez hasonlóan a galagonya is tüskés növény (a rózsafélék családjának tagja). Hasonlóan tövises a vadrózsa (Rosa canina), amelynek vöröses termését, a hecsedlit szintén mindenki ismeri. Nagyon zamatos, de gondosan el kell távolítani a magokat, mert azokat szúrós szőr fedi.

A hecsedlilekvár igazi csemege, nagyon kellemes az aromája. A szúrós növények utolsó, itt bemutatott képviselője a sóskaborbolya (Berberis vulgaris), amelynek kicsi, keskeny, hosszúkás, piros termései a tövisek között találjuk. Megszárítva mazsolaként, pl. a müzlihez keverve fogyaszthatók. Magas csersavtartalma miatt érdemes ennek gyűjtésével is megvárni a fagyokat, mert annak hatására veszít fanyarságából.

Egy hasznos és kedves neofita növény – a bíbor nebáncsvirág

A bíbor nebáncsvirág, másik nevén Himalája-balzsam sokáig agresszív neofita növény hírében állt. Úgy tűnik, a dongók és a méhek nagyon kedvelik, és egyáltalán nem zavarja őket, hogy indiai növényről van szó, amely csak a huszadik században jelent meg Európában. Hosszú, vöröses szára igen sok vizet tartalmaz, könnyen megtörik. Magasra, akár két-három méteresre is megnő, ez jelenleg Európa legmagasabbra növő egyéves növénye. Gyors szaporodása miatt a kilencvenes években sok természetvédő megijedt tőle, és attól féltették, hogy kiszorítja az őshonos növényeket. Valójában csak az ember által megbolygatott területeken terjedt el. Júniustól októberig tartó virágzása gazdag mézelési lehetőséget nyújt a méheknek, termése pedig kifejezetten ízletes rágcsálnivaló.

Makkliszt

Mielőtt a makkot elfogyasztanánk, meg kell szabadítani magas csersavtartalmától. Ehhez a meghámozott makkot kb. négy napig áztatni kell, rendszeresen cserélve rajta a barnás színűvé váló áztatólevet. Régen e célból a makkot jutazsákba tették, és a zsákot több napra egy patakba vagy folyóba akasztották. Az áztatást azonban otthon is elvégezhetjük, pl. dézsában. A folyamat kissé felgyorsítható forró víz alkalmazásával, amelyhez literenként egy teáskanál szódabikarbónát keverünk. Amikor a víz már csak enyhén sárgás színű, az áztatás befejeződött, és kezdődhet a szárítás. Hagyjuk, hogy az áztatott makkokról felszáradjon a víz, majd húsdarálón daráljuk le. 1:1 arányban keverhetjük búzaliszttel, és kenyeret vagy bármilyen egyéb péksüteményt készíthetünk belőle. Sűríthetünk vele levest, vagy a szelídgesztenyéhez hasonlóan készülhet belőle töltelék libába, pulykába, de akár édesség is.

A bodza – világok közötti közvetítő

A fekete bodza ősidők óta misztikus növénynek számít. Mindenütt megtaláljuk települések, illetve lakóházak környékén, mert magától megtelepszik ilyen helyeken. A másvilág kapujának tartották, a mesebeli Holle anyó alakjához is kötődik, aki valójában egy régi, pogány istennő, az alvilág istennője volt, és az emberek és állatok lelkét kísérte az alvilágba, majd onnan egy újabb életciklus kezdetén vissza az élők világába. Az istennő a halál és a születés, a sötétség és a világosság úrnője, az ő szent növénye volt a bodza, amely szintén egyszerre világos (a virágok) és sötét (a termések), közben levele kellemetlen szagú, a halál szagát árasztja. Gyógyít és mérgező egyszerre. Fája könnyű, mégis lehúz a mélybe. Régen úgy vélték, hogy a bodza tövében törpék, koboldok és tündérek élnek.

Fotó: Adobe Stock